Jelen dolgozatom egy társadalomtörténeti elemző tanulmány, melynek alapgondolatait Guy Debord szolgáltatta 'A spektákulum társadalma' című művében. Arra vállalkozom benne, hogy nagyvonalakban sorra véve az utóbbi közel kétszáz év európai társadalmai belső életének dinamikáit, fejlődését, mozgását, tendenciáit, rávilágítsak, hogy a ma ismert és többé-kevésbé a mai napig is uralkodó ideológiai irányzatok mennyiben, avagy mennyiben nem teljesítették be a hozzájuk a keletkezésük idején fűzött reményeket, milyen hatással vannak a mai napig bezárólag az európai/globális társadalmakra, milyen közös vonásokat mutatnak, és hogy milyen tanulságokkal szolgálhatnak a ma politikai öntudattal rendelkező, aktív embere számára.

Guy Debord arra hívja fel a figyelmet egy Marxot érintő kritikájában, hogy Marx történelemfelfogásában, az osztályharcok és a forradalmak történeti elemzése során szem elől tévesztette a tényt, hogy "a polgárság az egyetlen forradalmi osztály, amely valaha is győzedelmeskedett." Debord ennek a győzelemnek az előzményeit jóval korábbra vezeti vissza:

"(...)A polgárság a középkornak abban a szakaszában alakította ki a maga autonóm gazdasági hatalmát, amikor az állam a különböző hatalmak között addig fennálló stabil egyensúly feudális fragmentálódása következtében meggyöngült. A modern államról azonban - amely kezdetben a merkantilista rendszer révén támogatta a fejlődő polgárságot, majd később, a "laisser faire, laisser passer" idején tulajdonképpen a polgárság saját államává vált - végül kiderült: olyan hatalom hordozója, amely központi szerepet tölthet be a gazdasági folyamat tervszerű irányításában is." (87.)

A 19. századi polgári átalakulás Európában, hátszélként a francia forradalom vívmányaival tehát nem azért győzött, és döntötte meg az addigi államberendezkedési modellt, mert az elnyomást elszenvedő társadalmi osztály közös szenvedés-tapasztalatának és az igazságtalansággal szembeni kiállásának és szembehelyezkedésének kollektivizáló ereje révén, valamilyen magasabb erkölcsi vagy morális talapzatról elrugaszkodva felülkerekedett volna az elnyomó és kizsákmányoló abszolút hatalmakon, ahogyan az a klasszikus, romantikus forradalom-definíció leírása szerint zajlana. Szilárd, pragmatikus és racionális gazdasági alapja volt a "győzelemnek", ami tulajdonképpen szigorú értelemben véve még csak nem is volt győzelem, hiszen a definitíve valódi nemzeti/polgári forradalmi hullámnak elismert 1848-as európai felkeléseket kivétel nélkül mindenhol leverték az uralkodóházak.

A 19. század elejéig hegemonisztikusan működő, centralizált, dinasztikus folytonossági alapokon nyugvó állam ereje meggyengült, az univerzális tekintélyelvűség elvét felváltotta a szabadság, testvériség és egyenlőség hármas-eszméje. A szabad piaci versenyt meghirdető, önnön autonómiáját kikiáltó, tőkefelhalmozásba fogó polgárság az egyre több munkalehetőséget kínáló és egyre növekvő népességű városokban fokozatosan szélesítve a régi rendszeren ütött rést a társadalmi új-közép felé irányította át a gazdasági hatalmat. Az átmenet évtizedei alatt fokozatosan előtérbe került az addig kevésbé fontos szerepet játszó és ennél fogva jóval kevésbé artikulált osztályöntudat kérdése. Az eredendő társadalmi együvé tartozás természetes, belső kötőanyaga a rétegmozgások során erodálódott, szétmorzsolódott, a társadalmi együttélés feltételei és körülményei alapvető szinten változtak meg. A perifériákra szorult, a polgári új-középosztály gazdasági erejétől egyaránt függő állam és munkásság a társadalmon belüli hely- és szerepmeghatározó identifikáció elemi igényétől hajtva, a megváltozott körülményekhez ad hock alkalmazkodva "feltalálta" a nemzet (az állam koncepciója), valamint a szocializmus (kommunizmus; anarchizmus; stb. - a munkásság koncepciója) ideologikus eszméit, majd azokat szorosan, ösztönösen hozzákapcsolta elszeparált osztály-tapasztalatának ébredező tudatához, mintegy megtermékenyítő implantátumaként minden szerves és organikus történeti folytonosság hiányának. A feltörekvő polgárság osztálya nem szorult ilyesféle képzetalkotásokra/-társításokra, hiszen rendelkezésére állt az - egyébként a nemzeti és szocialista ideológiákkal szemben egyedüli nem-reakciós, szerves, első kézből kapott, vegytisztán eszmei jellegű - forradalmi liberalizmus készlettára, amelynek felhasználásával - felülve és kényelmesen elhelyezkedve a fél évszázados, elsöprő erejű liberális forradalmi hullám tarajára - a történelem tizedmásodpercei alatt felszabadította, majd ugyanazzal a lendülettel annektálta a gazdaság szektorát, létrehozva és egyben kisajátítva a "szabad" versenyt, a "szabad" piacot, a "szabad" vállalkozás jogát.

Természetesen súlyos tévedés lenne azonban azt állítani, hogy a nemzetállamiság (nacionalizmus) és a szocializmus, a politikai jobb és bal oldal e korai koncepciói teljes egészében az ember történelmen kívülről érkező "sugallatai", mintegy pusztán valamiféle szociál-darwinista, ösztönös túlélő-mechanizmus önkéntelen aktiválódásának végeredményei lennének. Történetesen mindhárom új osztály, a maga speciális szellemiségével a liberális szellemi vonulat rendkívül erős, kivonhatatlan hatása alatt állt és jött létre. Maga a nemzet-koncepció is 'Az emberi és polgári jogok nyilatkozatá'-nak III. pontjában kerül megfogalmazásra ("Minden szuverenitás elve természeténél fogva a nemzetben lakozik;..."). A különbség köztük, hogy míg a polgári középosztály közvetlenül, autonóm módon, önerejénél fogva, köztes kiváltó kényszer híján használta fel a francia forradalom adott eszméjét saját céljai érdekében (a testvériség és az egyenlőség hozzátartozó jelszavait gondosan mellőzve), addig a másik két ideológiai áramlat csak közvetve, a polgárság gazdasági erejének mindinkább erősödő és középre centralizáló tendenciáira való válaszképpen tette - ugyanazt!

A nemzetállami ideológia, történetének elnyomásra és társadalmi egyenlőtlenségre alapozott jellegénél fogva, a polgársághoz hasonlóan, az egyenlőség és a testvériség elveit mellőzve a szabadságeszmében ragadta meg narratívájának lényegi alapját. A polgárság individuális, pragmatikus, gazdasági-anyagi szabadságeszményétől eltérő módon azonban a nemzetállam autonómia-narratívájának attitűdje inkább a hatalom átmentése érdekében megalkotott politikai termék volt. (Itt zárójelben megint ki kell emelnem már fentebb is említett kiegészítésemet, miszerint a nemzet koncepciójának eredeti, 'Az emberi és polgári jogok nyilatkozata' szerint definiált formája nem összekeverendő azzal a kisajátított és megcsonkított formulával, amelyben csupán az egyik komponensét ragadják meg a hármas-eszme eredetileg egymást kiegyensúlyozó elemeinek, így társadalmi egyenlőség nélküli, a széles tömegek számára osztályokon átívelő testvéri, forradalmi életérzésben megnyilvánulni képtelen nemzeti autonómiát kiáltva ki, amellyel csupán a régi hatalmi struktúra szerveződik újra új köntösben.) Ezen új koncepciót az európai hatalmak a Bécsi kongresszuson (1814-'15) szentesítették, a nemzeti határok újrahúzásával és új szövetségi rendszerek kialakításával. Az uralkodó osztályok tehát kivédték az első forradalmi csapást, és képesek voltak a helyzetet ideiglenesen konszolidálni.

A szocialista ideológia alapvetően kettős természetű: egyfelől válaszreakció a kiépülő polgári kapitalista rendszer nyomán újonnan kialakuló munkásosztály részéről a tőkés kizsákmányolásra, amely felismeri elemi igényét a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására, másfelől reakció a reakcióra, amennyiben azon bizonyos kiépülő kapitalista rendszer nyomán ugyancsak újonnan felbukkanó nemzeti ideológia talajáról elrugaszkodva, ám határain átívelve összeköti a proletariátus új és igen népes osztályát, amelyet nem elvont eszmék, hanem a létminimum eléréséért vállalt, nagyon is mindennapi, küzdelmes bérmunkával járó szenvedés-tapasztalat kovácsolt egyetemes sorsközösséggé. Ilyen értelemben tehát tulajdonképpen egy személyben testesíti meg az ideologikus és absztrakt nemzet-koncepció két szélső, reflekítv pólusát. Egyrészt, mint a legkiszolgáltatottabb élettel járó körülmények elszenvedője van jelen a társadalomban, akit nem képzetek, elvek, absztraktumok mozgatnak, és biztosítanak neki viszonylag tág mozgásteret a rendszeren belül, hanem a mindennapi túlélésért folytatott küzdelem és nyomor taszítják kérlelhetetlenül a mindenkori jelenbe, és ítélik őt egyéni szinten az életben maradás küszöbén való stagnálásra. Másrészt, pontosan ez a közvetlen, absztrakciótól teljes egészében mentes, zsigeri tapasztalat az, ami túllép a mesterségesen megalkotott határokon, feltárja a rendszer valódi természetét, az új köntösbe öltöztetett, természetében azonban változatlan elnyomás gépezetét, és életre hívja a tényleges kollektivizmus, az internacionalizmus első gondolatcsíráját a világtörténelemben. A megcsonkított hármas-eszme okozta egyensúlyvesztés itt is tetten érhető, amennyiben a történelmi tapasztalat alapján szemmel láthatóan, annyi kudarcba, vagy épp egyenesen tragédiába fulladt kísérlet ellenére sem sikerült a gyakorlatban megvalósítani sem a nyomor és a kizsákmányolás rendszerének felszámolását, sem egy igazságosan és egyenlőség-elvi alapon szerveződő, nemzetek felett álló, egységes nemzetközi politikai-gazdasági közösséget. A feladat egyszerűen túl nagynak és összetettnek bizonyult. A forradalmi hármas-eszmékkel nem véletlenül született meg együtt a nemzet-koncepció. Nyilvánvalóan határt kellett szabni az eszmék együttes érvényesülét előfeltételező és lehetővé tevő területi egység maximumának, és erre a célra alkalmasnak bizonyult a kulturális rokonság ténye, tényezője. 

Világosan látszik tehát, miképpen tagolódott fel a 19. század eleji Európában, a nagy liberális forradalmi hullám idején az egységes forradalmi hármas-eszme az osztályok között: az uralkodó elit a szabadságeszmét ragadta meg, alapvetően politikai jellegű motivációra, a polgárság ugyancsak a szabadságeszmét emelte ki, azonban elsősorban gazdasági, gyakorlatilag egyenes fejlődéstörténeti folytonossági alapon, az alsóbb osztályok, a felszabadított jobbágyok, a majdani proletariátus pedig az egyenlőség és a testvériség eszményeit tűzték zászlójukra, praktikusan az egyenlőtlenség, a kizsákmányolás és a nyomor zsigeri tapasztalának nyomán. 

A marxi értelemben vett történelmi osztályharcok sorozatának modern formája, a proletariátus és a burzsoázia közötti küzdelem ezen társadalmi folyamatok eredményeképpen jöttek létre. Ezenközben a liberális polgári elit a nemzet, a nemzeti autonómia koncepciójában felismerte a kollektív, érzelmekre apelláló, a kulturális hasonlóság és összetartozás elvét hangsúlyozó új társadalmi tömegmozgalom lehetőségét. A napóleoni háborúk jól demonstrálták, milyen erőket tud megmozgatni ez az új, liberális szellemi attitűddel felduzzasztott nemzeti büszkeség és öntudat, és elkezdték megszervezni saját liberális, nemzeti, polgári forradalmaikat. A napóleoni invázió során a Franciaországban felgyűlt forradalmi energiák az egész kontinensen szétterjedtek, megalapozva az 'Emberi és polgári jogok nyilatkozatá'-nak szellemi expanzióját, és egyúttal elszórva a majdani 1848-as európai, polgári-liberális forradalmak magvait is, aminek eredményeképpen a polgárság, ha egyelőre még csak kis mértékben is, de az új alkotmányok és a parlamentarizmus elterjedése révén bekerült az állami döntéshozatalba. Ezzel új korszak kezdődött az európai társadalmak történetében, a polgári átalakulás első fejezete lezárult. A tömegek erejét felhasználva a polgárság politikai hatalomhoz jutott.

Politikai diskurzus azonban csupán a középosztály és a hagyományos uralkodó osztály között született, a polgárságot hatalomra segítő széles néptömegekről a polgárság felemelkedett vezetői hamar megfeledkeztek. Az átalakulás után, a század második felében, a liberális forradalmi hullám lehajló ágának időszakában a feltagolt hármas-eszme képviselői, az egymással szövetségre lépő tőkés polgárság és az arisztokrácia, valamint a nagy szocialista gondolkodók szellemi munkássága révén érvényesülő és szerveződő, idővel lassan osztályöntudatra ébresztett-ébredő alsóbb néposztályok a társadalom két pólusáról megkezdték az első világháborúhoz elvezető, a társadalmi piramison belül vertikálisan zajló hideg-polgárháborús jellegű előkészületeiket.

Tekintettel arra, hogy a kapitalista tőkefelhalmozáson alapuló piaci viszonyok eredendő jellegüknél fogva csak folyton növekvő pályán fenntarthatók, szükségszerű volt, hogy a tőkés hatalom képviselői idővel nagyobb szerepet kapjanak a hivatalos gazdasági-társadalmi hatalommegosztásban. Kezdetben, a forradalmakat követő békeidőkben a halmozódó tőkét még konstruktív, infrastrukturális és gazdasági, ipari fejlesztésekbe invesztálták, kvázi korai jóléti államokat hozva létre a középosztályig bezárólag, a munkásosztály módszeres kizsigerelésének és kirekesztésének eszközével. Abban a pillanatban azonban, amikor a megtermelt, rendelkezésre álló tőke mennyisége meghaladta azt a küszöböt, amelyen átlépve immár merő kvantitatív alapon nagyobb lett a tőke bárminemű felhasználhatósági potenciálja a konkrét befektetések racionális számánál, két út nyílt a tőkés elit számára a helyzet kezelésére: vagy juttatnak az alsóbb osztályoknak is az - eredetileg egyébként eleve általuk - megtermelt javakból, vagy további politikai hatalomszerzésre fordítják növekvő gazdasági erejüket. Abból, hogy a liberális "szentháromság"-ot alkotó eszmék közül ők csupán a szabadságra esküdtek fel, arra is kizárólag önérdekből, mintegy magától értetődik, hogy az utóbbi opciót választották. És már csak azért sem nyithatták volna meg a tőkecsapot a szalonból a pincébe, mert ezen általuk alkotott, növekedéskényszeres rendszer nyilvánvalóan mentális mintázattá ízesült a fejeikben, amik így maguk is szakadatlan, kényszeres felfelé növekedésre késztették viselőiket.

Az első világháborúig kialakultak, megszilárdultak a nemzetállami határok, és az országok, túl két rendkívül innovatív és termékeny ipari forradalmon, igen kedvező gazdasági feltételek mellett, a nemzeti eszmével csontig átitatott civil középosztály legeltökéltebb támogatását élvezve, készen álltak a vetélkedőre Európa vezető nagyhatalma címének elnyeréséért. Mindeközben a polgári-kapitalista tőkésosztály is felkészült hatalmának kiterjesztésére, és a kizsákmányolt, nyomorba taszított proletár néptömegek sem bírták továbbhalogatni a nagy szocialista világforradalmat. A szövetségi rendszerek, frontvonalak kirajzolódtak, egyaránt politikai illetve társadalmi szinten. Kitört a történelem eddig valaha volt legembertelenebb, legirracionálisabb, legpusztítóbb háborúja, két felvonásban, kis szünettel megszakítva.     

A háború mérlege a nemzeti eszme egyértelmű veresége, egyben a szocialista világforradalom bukása is. Utóbbinak oka, ahogy Debord világít rá a 'Spektákulum társadalmá'-ban: "(...)A II. Internacionálé szocialistáinak részvétele a politikai-gazdasági küzdelemben meglehetősen konkrét volt ugyan, ám mélyen kritikátlan. A forradalmi illúzió nevében vállaltan reformista gyakorlatot folytattak. Elkerülhetetlen volt hát, hogy a forradalmi ideológia éppen azoknak a sikerén fusson zátonyra, akik hordozták. A parlamenti képviselők és az újságírók mozgalmon belüli megkülönböztetésével arra biztatta ezeket az amúgy is a polgári értelmiség köréből verbuválódott embereket, hogy tovább folytassák polgári életmódjukat, a szakszervezeti bürokrácia pedig még az ipari munkásmozgalomból, munkás háttérrel érkezőket is munkaerő-ügynökökké tette, akik a portékájukat úgy adták-vették, mint bármely más árucikket.(...)" (96.) Mindazonáltal a kapitalizálódott szocializmus, mint a burzsoá hatalommal lepaktáló szociáldemokrácia inverze a másik oldalon is tetten érhető a "nemzetiszocializmus" szemléletes képalkotmányában, amiből kitűnhet, hogy a különválasztott és különlétükben eleve bukásra ítélt hármas-eszmei elemek az első világháború utáni kudarcélményt követően tettek egy kísérletet az egyesülésre, azonban az egyesítés végrehajtóinak célja és a végrehajtás módja tökéletesen ellentétes volt az eszmék eredendő szellemiségével, így a restaurációs kísérlet csak még nagyobb tragédiába torkollott. 

Sztálin már egy végtelenül centralizált, tervgazdálkodásban nagyon rövid idő alatt iparosított, győztes-elnyomó diktátorként került ki a második világháborúból, annak a háborúnak a második felvonásából, amibe harminc évvel korábban elődje, II. Miklós cár lépett be, mint egy feudális állam abszolutista/monarchista uralkodója. Az ENSZ megalakulása, majd a tárgyalások megkezdése az európai nemzetek egyesüléséről és az Európai Unió megalakításáról jól mutatják, milyen mértékben veszítette el reputációját és jelentőségét a nemzeteszmeiség. 

A két háború egyértelmű nyertese pontosan az a kapitalista polgári elit, amelyik csendben, a háttérből szolgálta ki a háború gépezetét. A hadiipar soha nem látott mértékű állami támogatása révén a robbanásszerű technológiai fejlődés eszköztárával felvértezve, a háborúban egytől egyig meggyengült államok fölé kerekedve, a vesztesek jóvátételi díjaiból magát megszedve létrejött a szövetséges hatalmak internacionális nyugati kapitalista gazdasági uniója és az állami korlátozásoktól mindinkább mentes, autonóm szabad piac intézménye.

A háborúk utáni hidegháborús időszakban tehát egymással szemben egy formális államkapitalista proletárdiktatúra (kapitalista jellegét a kereskedelmi monopólium tulajdonlási jogának kisajátítása szolgáltatja, amellyel lefedi és koordinálja a teljes piaci működés összes feltételét, mintegy egyedüli szereplőként a kínálat oldalán), illetve egy informális piackapitalista elitdiktatúra állt. Hasonlóság közöttük szupranacionális jellegük. A nyugati típusú kapitalizmusnak a látszólag demokratikus arculatát az adja, hogy egy közvetítő szerven, jelesül a mindenkori államon keresztül gyakorolja abszolút osztályuralmát az osztályok felett, amely a tömegek természetes szabadságigényének illuzorikus kielégítése jegyében vesz fel - most még - magára demokratikusnak tetsző jegyeket.

A Szovjetunió felbomlásával immár minden akadály elhárult a globális piac gyarmatosítása elől. A kétszáz évvel korábbi, korakapitalista elődök ennek a történelmi lehetőségnek a vízióját pillantották meg a forradalom igézetében. Az övék és utódaik sikere abban állt, hogy sosem álltak fel a reálpolitika színpadára, azt mindvégig meghagyták az általuk kettéválasztott, polarizált, egymással élesen szembeállított politikai elit, illetve a proletariátus játszóterének. Meglátásom szerint ez lehet az egyik magyarázata annak a manapság egyre többet taglalt és vizsgált jelenségnek, hogy a 20. század második felében miképp tudhatott a neoliberális gazdasági, politikai és "szellemi" (fogyasztói) áramlat olyan lappangó módon, mintegy fantomszerűen, a háttérből irányítva megmaradni oly hosszú évtizedeken keresztül az állampolgári tudat küszöbe alatt, mint anonim, ismeretlenségében és tettenérhetetlenségében sérthetetlen és minősíthetetlen, alternatívától eképp természeténél fogva mentes, hegemón társadalomszervezési modell fennállni, működni és virágozni: habár a kezdetektől pragmatikus gazdasági célokra használták fel, és sosem emelték fel fogantatása pillanatainak magasságába, mégis, a 19. század eleji európai polgárság, a majdani neoliberális, államok és nemzetek felett álló, globális nagytőkés hatalom egyik első generációs letéteményese részesült a legközvetlenebb forrásból a forradalmi szabadság tisztán eszmei szubsztanciájának oltalmából. Felismerte, megragadta és egyesítette a szabadság forradalmi ideájában rejlő egyetemesség erejét a szeme előtt felvillanó történelmi lehetőség képzetével, majd ezen egyesítmény égisze alatt megkezdte történelmi pályafutását szívében a véget nem érő gazdasági növekedés ígéretével a megdicsőülés felé. A növekedés érdekében felhasznált eszközök és módszerek minduntalan a szabadságeszmének eme fellebezhetetlen és minden hozzá való viszonyában alkategóriába eső erkölcsi vagy polgári törvény érvénye alól felmentő patrónusa által önkéntelenül védelmezett, pártfogolt és szentesített eszközök és módszerek maradhattak a tőkehalmozás készlettárában, és ezt épp a polgári új-középosztály alkategóriás jellegű, pusztán pragmatikus és praktikus működése és tevékenysége garantálta saját maga számára, amennyiben eleve semmiben sem kívánták meghaladni avagy legalább megközelíteni a szabadságeszme - még hármas-eszmei természetéből kiragadott csökevényében is magában hordozott - eredendő magasságait, csupán mint elévülhetetlen és természeténél fogva pártatlan, nem-minősítő, metamorális elemi entitás használtak fel és ki, propagandikus jelszóvá és gazdasági programmá degradált formájában. Mindazonáltal ahhoz, hogy aztán ez a program ilyen karriert futhatott be, kellett persze az is, hogy - néhány kudarcba fulladt kísérlettől eltekintve - semmilyen egyéb irányból sem érkezett ezt a pragmatizmust meghaladó, átfogóbb, antropomorfabb szemléletű kezdeményezés.

A hatalom látszólagos megközelíthetetlensége, társadalomból kiszakadt különlétének benyomása, a politikával szemben tanúsított apátia a tömegek részéről ezzel a jelenséggel magyarázható. Államellenes tüntetéssel, lázongással a problémák orvosolhatatlanok, mert a legtöbb, ami ezekkel az eszközökkel elérhető, az az aktuális államrend leváltása, amit egy új követ egy azonos rendszerben. Ilyenformán a társadalom túlnyomó többsége permanens kirekesztettségben él a mindennapi életét meghatározó döntések területeiről. Tökéletesen tükrözi az ebből fakadó feszültségek növekvő jelenlétét az egész nyugaton terjedő, '30-as éveket - meglehetősen karikaturisztikusan, ám épp ettől oly kétségbeejtően - felidéző, 21. századi jobboldali neopopulizmus sikere. Egy forradalom sem jelentene megoldást, mert tekintettel arra, hogy a valódi ellenfél ma voltaképpen egy globális nemzetközi államközösség jogi és törvényi rendszereinek rendkívül bonyolult apparátusa által fedett, végtelenül összetett gazdasági kapcsolatrendszerek által strukturált bürokratikus hálózat, az egyetlen adekvát és potenciálisan sikeres forradalmi válaszmegmozdulás egy individuális szinten egytől egyig reflexív, elemző- és átvilágítókészséggel bíró, kollektív szinten pedig valós és egységes politikai öntudattal rendelkező, egyidejű, globális tömegforradalom lenne, márpedig a történelmi példa már bebizonyította, hogy egy ilyen léptékű akció infrastrukturálisan gyakorlatilag koordinálhatatlan, és igen rövid záros határidőn belül egész egyszerűen összeomlik a számbeli individuális teher súlya alatt. Ezenfelül azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a reális történelmi folyamatokban a forradalmak rövid vagy középtávon legfeljebb bizonyos érdekcsoportok felemelkedését segítették elő, hosszú távon pedig, a felemelkedett érdekcsoportok hatalomszerzését követően önmagukat  reprodukálják, amikor is a tömeg újra és újra a hatalom újdonsült birtokosai ellen fordul - mint arra bizonyos értelemben már Marx is rávilágított, ő azonban még lehetségesnek vélte a proletárforradalom történelmet meghaladó, az emberiséget abból kivezető győzelmét. 

A marxi osztályharc-elmélet azonban már Debord értelmezésében is kontraproduktív: "A proletárforradalom tudományos védelmének minden elméleti elégtelensége, mind tartalmát, mind formális kifejtését illetően, arra vezethető vissza, hogy a proletariátust a burzsoáziával azonosítja, a forradalmi haszonszerzés szempontjából." (86.)

Egy másik helyen Debord így ír: "(...)A proletariátus maga csakis akkor válhat hatalommá, ha a tudatosság osztályává lesz. (...) Nem segítheti az ideológia, amely a részleges célokat általánosnak állítja be, mert a proletariátus hatalma semmi részleges valóságot nem tarthat meg valóban sajátjaként." (88.)

Debord Marx tudományos alapú forradalmi utópiáját erkölcsi tartalommal felruházva úgy vélte, kiküszöbölhető a szociáldemokrácia és az állam között köttetett 1916-os paktumhoz hasonló történelmi árulás kockázata, és a forradalom önnön igazság-tudatának saját erejénél fogva terjedhet szét a világban. Debord köre és az egyéb európai anarchista testvérközösségek az 1968-as mozgalmak idején meg is próbálkoztak ennek a forradalomnak a kiszélesítésével, azonban figyelembe véve azt, hogy a létező "kommunizmus"-ból kiábrándult anarchizmus természeténél fogva nem rendelkezik programmal, csupán a tagadás intézményét ismeri, a kezdeti sikerek után, a konstruktivitás szükségének pillanatában ezek a kezdeményezések rendre kudarcba fulladtak. A kapitalista vezetés mindazonáltal nem mulaszotta el válaszképpen a megtorlás eszközét sajátos módon alkalmazva az addigi hivatalos, viszonylag nyíltabb piacú, klasszikus liberális, jóléti társadalmi puhadiktatúrát a '70-es években felváltani a keményvonalas neoliberális diktatúrával, melyen fordulat lényege "az esélyteremtő állami újraelosztás lebontása a beavatkozás nélküli piac állítólagos magasabb hatékonyságára hivatkozva." (Pogátsa Zoltán)

Én azonban úgy vélem, amint azt fentebb részleteztem, hogy sem a forradalom intézménye, sem bármilyen típusú tömeges megmozdulás nem képes hatékonyan, konstruktívan, eredményesen fellépni a társadalmi igazságtalanságokkal szemben, és ez a mai korban még fokozattabban igaz. A neoliberalizmus diktatúrája ma abban áll, hogy a szabad döntés jogával kecsegtet, de előre meghatározott keretek közül adott csupán a választás lehetősége. Abban áll, hogy úgy formálja a közízlést, hogy közben nem áll kapcsolatban és nem folytat dialógust azzal a fogyasztó társadalommal, amelyik javaiból meghatározott keretek között élni kénytelen. Abban áll, hogy "(...)a világgazdaság leggazdagabb államára (mind a négy becslési technika értelmében: Luxemburgra) a nemzeti jövedelem világátlagának hat-tízszerese jut, míg a világ legszegényebb gazdaságaiban az egy főre jutó átlagjövedelem a becslési módszertől függően mindössze az egytizennegyed-egyötvenketted részét, azaz kettő-hét százalékát teszi ki a világátlagnak. Másként fogalmazva, az Atlas-módszerrel számított bruttó nemzeti termékben (GNI/cap) a világ leggazdagabb államai 420-szor akkora átlagjövedelmet (!) biztosítanak polgáraiknak, mint a legszegényebbek.(...)" (Böröcz József), és ennek az ordító társadalmi egyenlőtlenségnek a mértékén láthatóan esze ágában sincsen enyhíteni. Abban áll, hogy olyan fegyverkereskedelmet folytat maga által szított és fenntartott nemzetközi fegyveres konfliktusokban, amely egyébként minden tekintetben ellentétes a globális piaci tendenciákkal, tekintve, hogy "2010 óta a világ GDP-jének több, mint a fele határon túli tranzakciókban realizálódik, magyarul a világ globalizációs rátája átlépte a 0,51%-ot. Innentől kezdve azt kell mondani, hogy nem az a helyzet, hogy nemzeti gazdaságok vannak, amelyek egyébként összekapcsolódnak, hanem alapvetően globális gazdaság van, amelynek különböző helyi alrendszerei vannak." (Böröcz József), márpedig tény, hogy ma elmondható, hogy "(...)míg a háború ára emelkedett, a belőle fakadó haszon csökkent. A történelem nagy részében az államok meggazdagodhattak ellenséges területek kifosztása vagy bekebelezése által. A vagyon zömét földek, állatok, rabszolgák és arany tették ki, így elég könnyű volt elrabolni vagy elfoglalni. Manapság a vagyont főként az emberi tőke, a technikai szaktudás, és olyan összetett szocioökonómiai struktúrák jelentik, mint a bankok. Következésképpen nehéz csak úgy elvinni, vagy egy területhez csatolni." (Yuval Noah Harari). Leegyszerűsítve tehát a lényeg, hogy míg a háborúból és a fegyverkereskedelemből, azaz az iparosított erőszakból származó tőke értéke folyamatosan csökken, addig az ennek ellenére is forszírozott, sajnos még mindig hatalmas haszonnal járó háborúipar az aktuális globális piaci igények szerint éppen emelkedő értékű emberi tőkét és fogyasztói piacot aknázza alá, következésképp az autoriter neoliberális vezetés a nyers profitszerzés érdekében nem átall ellentmondani még saját rendszerén belüli, racionális, immár jelen idejű tendenciáinak sem. S továbbá, nem utolsó sorban abban áll, hogy teszi mindezt a szabadság és a demokrácia védelmének nevében.      

Röviden összefoglalva, a neoliberális diktatúra lényege abban áll, hogy velejéig önző, kirekesztő és igazságtalan. Hazugságot állít, és igaznak nevezi, ezzel mélységes értékválságot, a társadalmon belüli realitásérzék elvesztését, totális relativizmust idézve elő az egyész nyugati világban.

Minderre reflektálva, és tovább egy percig sem hajlandóként elviselni a kialakult helyzetet, megoldásjavaslataim, egyben mozgalmam ezúton deklarált céljai a következők:

- közösségszervezés; közösségi találkozók alkalmával a nyelvbe és minden társadalmi kommunikációs térbe beépült dominancia-fetisiszta elemek kidolgozott gyakorlatok általi módszeres leépítése

- a nyelv tehermentesítése (lásd: http://nemcsakatehibad.blog.hu/2017/09/23/gyakorlati_objektivizacio) által felszabadult kommunikációs térben felszámolni a fogalmak közötti hagyományos ellentmondásokat, újraértelmezni a verbalitás szerepét a kommunikációban

- a megtanult és begyakorolt, kipróbált kommunikációs módszerek alkalmazásával (lásd pl.: http://nemcsakatehibad.blog.hu/tags/m%C3%B3dszertan) 0-ra redukálni a vélemények közötti ellentmondások, a kényszeres és beidegződött hierarchikus felfogás okozta konfliktusok kockázatát; a közösségen belül bevezetni A vélemény potenciális érvényességét illető elévülhetetlen alapvélelmet, mint alapvető és mindenki részéről mindenki felé elismert új alapjogot  

- ebben az új, egyenlőség-elvi kommunikációs közegben egyesíteni a hagyományos politikai jobb és baloldal között mesterségesen kettéválasztott ideológiai teret, restaurálva a mára szándékosan, és immár tökéletesen félremagyarázott liberális szellemi hagyaték reputációját

- mindenkori szabad be- és kilépési lehetőség mellett, a belépésről való döntés meghozatalával egy időben automatikusan és önként elfogadott, és azt követően a közös gyakorlatok során kötelező érvénnyel elsajátított, meghatározott kommunikációs szabályok által kontrollált új nyelvi közegben, egyenlőségelvi alapon működő közös döntéshozatali szerv által koordinált keretek között kikiáltani a Metareális Materialista Szellemi Testvérközösség megalakulását

A Metareális Materialista Szellemi Testvérközösség pontos strukturális felépítését és formáját a kikiáltásig közösen, a mozgalom kezdeményezőjeként eleinte általam lefektetett alapokon, azonban idővel, a belépéstől számított pillanattól egyenlő kezdeményező félként kezelt tagság közreműködésével alakítjuk ki.

Alapítóként, azaz első tagként nyíltan vállalom a véleményemet, miszerint az erkölcs, az egymás iránt mutatott tisztelet, alázat, türelem, koncentrált figyelem nem csupán valamilyen szabadon választható, emberen felül álló morális opció, hanem egy magasabb rendű realitás, egy metarealitás, aminek eléréséhez megvannak a nagyon is materiális, praktikus eszközeink, már ha közös erővel megteremtjük őket. Vallom, hogy ezek a tulajdonságok nem velünk született adottságok, hanem tanulható készségek. Vállalom, hogy ezen készségek kifejlesztésének módszertanát megalapozom, amíg a tagság be nem kapcsolódik a konstruktív munkafolyamatokba.

Hosszú távú célom egy új vitakultúra, a fenntarthatóság gyakorlati szemléletének meghonosítása Magyarországon. Ehhez idővel, szakemberek bevonásával különféle szakmai, szociológiai, kulturális, szakpolitikai programokat alkotni. Új, aktív, felelős és egységes értelmiségi osztályöntudatra ébreszteni a magyar tudományos, művész- és egyéb kulturális közegek jobbára most még meglehetősen elszeparált, elszigetelt, erőtlen közösségeit. Felszámolni a hagyományos magyar társadalmi elégedetlenséget, ellenségeskedést. Megteremteni az aktív szerepvállalásban rejlő pozitív jövőkép jelenét.

Végső soron a régi, destruktív mentális előképektől és beidegződésektől megtisztított, környezettudatos, "újrahasznosított" intellektusokra apellálok, akik a szabad és félelemmentes véleménnyilvánítás és a szabad gondolat elkövetkező generációit készítik ma elő.

Aki hívást érez, nagy szeretettel várom erre a hosszú, szép utazásra!

Baqais Ádám, Metareális Materialista Mozgalom

Források:

- Guy Debord: A spektákulum társadalma

- Yuval Noah Harari: Sapiens

- http://www.eszmelet.hu/borocz_jozsef-gondolatkiserlet-a-globalis-elosztasrol-polan/

- http://ujegyenloseg.hu/mi-a-neoliberalizmus-1-resz-a-neoliberalizmus-eredete/

- http://mek.oszk.hu/02000/02003/html/nter1820.htm

- http://thinkingandrioting.blogger.hu/cimke/1968%20%C3%A9s%20az%20anarchizmus

- https://www.youtube.com/watch?v=BS1uyU2EOPE

Mint arra legutóbbi írásomban is utaltam, úgy vélem, hogy mindennapi kommunikációs gyakorlatunk alapját, annak minden általános benne hordozott konfliktus-kockázati tényezőivel együtt, egy széles körben, régről terjesztett-elterjedt szándékos félreértés szolgáltatja, amely mára, mint az egyik legmélyebb tudatalatti civilizációs konvekciónk vonult be a kollektív nyelvhasználatunkba. Ez a félreértés nem más, mint hogy a béke szükségszerű és elengedhetetlen alapfeltétele két tetszőleges fél között egyenlő kellene, hogy legyen az egyetértéssel, de legalábbis a kompromisszummal egy adott kérdést illetően. Ennek történelmi-társadalmi okait egy korábbi írásomban már részleteztem (http://nemcsakatehibad.blog.hu/2017/10/02/kapitalista_babel_elvek_rendszerek_torvenyek_es_eszmek). Tömören összefoglalva elég hozzá most annyi, hogy saját hiedelmeink, identitásképző hagyományaink univerzalitásába vetett hitünk funkciós-önbeigazoló készségének védelmében érzünk mégoly ellenállhatatlan, szinte ösztönös késztetést a mást valló fél véleményének legalábbis ellehetetlenítésére, ha éppenséggel nem is totális dekonstrukciójára. Ez a viselkedésforma a mai napig jelen van egyaránt kollektív és individuális szinteken, illetve leszivárgott a kommunikáció ősrétegei közé is, ahonnan szintén máig tartó, átható és meghatározó befolyást gyakorol szociális interakcióink alapmechanizmusaira. Hivatkozott cikkemben hosszasan elemeztem ennek a folyamatnak történelmi-gazdasági előzményeit, fordulópontjait, jelen cikkemben ezúttal következményeivel fogok foglalkozni.

Következménye tudniillik az előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül bekövetkező konfliktus, valamint a bekövetkezés pillanatától való félelem általános feszült, nyomasztó légköre. Ha ezen állításomon valaki meglepődik, mondván, hogy ő nem tapasztal ilyesmit, csak azért tehet így, mert szocializációja - mely általános mintának tekinthető a piac által egyre szélesedő körben uralt társadalmakban - ellenpélda híján tökéletesen normalizálta számára a kényszeres dominancia szociális morálját. Az empatikus érzék végzetes eltompulásával járó folyamat eredménye, hogy fogalmaink mára nem egymás megértését szolgáló kommunikációs eszközeink, hanem identitásunkat meghatározó alaphivatkozási pontjaink, s mint ilyenek, ezen fogalmi szinten azonosított és definiált, passzív identitásunk védelmének a kommunikációs gyakorlatban aktivizált funkcionális eszközei - hidak helyett fegyverek.

Pontosan ebből következik, hogy egy adott vita kimenetelének gyakran vagyunk hajlamosak egzisztenciális jelentőséget tulajdonítani - az érvelésbe (védekezésbe) önfenntartási ösztönünk is bekapcsolódik. A legtöbb embernek egy nézeteltérés során tudat alatt egészen konkrétan a megsemmisülés kockázata lebeg a szeme előtt, amihez képest az erőszakot sem feltétlenül mellőző verbális, szélsőséges esetekben akár fizikai konfrontáció, mint a megmenekülés ára, magától értetődően jutányosnak és kifizetődőnek tetszik. Ha elpusztítom azt, aki el akar pusztítani engem, mert én el akarom pusztítani őt, amiért ő el akar engem pusztítani, akkor életben maradok. Ez az egymásban tükröződő reflex a legeslegegyszerűbb támadó/védekező stratégiai logika, több ezer évnyi történelem szocializál minden egyes újabb és újabb ember-generációt ezen mechanizmus re- és reprodukciójára.

Nagyon kérem, vegyük észre, hogy az ár, amiről mindezidáig úgy ítéltük, hogy megéri a tévképzeteket, amire illuzorikus identitásunkat, individualitásunkat alapoztuk, nemsokára immár törleszthetetlenül hatalmas lesz! Kérem, vegyük észre, hogy mi magunk, emberek, mint a történelem foglyai kényszerítjük bele egymást önként abba a kényszerjátszmába, amiben pusztán csak a másság, legyen az bármilyen természetű, elég ok arra, hogy indulatot, félelmet, haragot, erőszakot, konfliktust okozzon! Vegyük észre, hogy a világban zajló globális folyamatok, az államok egymásnak keresztül-kasul való, immár követhetetlen és felfoghatatlan mértékű, virtuális eladósodása, a világgazdaság és a világpolitika sorozatos válságai, a globális természeti és humanitárius katasztrófák, háborúk, a vízhiány, a túlnépesedés, a brutális mértékű környezetszennyezés, a felmelegedés, minden irracionális tendencia, melyet a mértéket már hírből sem ismerő, hovatovább azt dogmatikusan tagadó piaci tőkefelhalmozás perverz és embertelenül öncélű mámora generál, motivál vagy okoz, mind-mind annak a jelei, hogy nem sokáig tagadhatjuk már le valódi, természetes identitásunkat! Nem sokáig adhat már felmentést a természet az embernek arra, hogy tévképzeteihez, felsőbbrendűségének tudatához, egyáltalán, bárkivel vagy bármivel szembeni, bármely típusú felsőbbrendűség beképzelt mentális koncepciójához viszonyítva határozza meg helyzetét akár individuális, akár kollektív szinten. A hierarchia képzete mesterségesen alkotott emberi koncepció. A természet nem ismer és nem ismer el uralkodót maga felett. A természetes táplálékláncban a ragadozó ugyanúgy függ a prédától, mint a préda a ragadozótól, mert a lánc megszakadása, bárhol is szakad meg, végső soron törvényszerűen visszahat rájuk is. Ezen természeti törvényi garancia tartja kordában a szaporulati, éghajlati és számtalan egyéb belső egyensúlyi tendenciák dinamikáit. A természetes dinamika kronologikus és ciklikus, csakis belső törvényeinek kiszolgáltatott, azonban belső törvényei őt magát formálják és szabályozzák, így a valóságban az a folytonos önazonosság állapotában nyilvánul meg. Csupán az embernek van ilyesféle elfajzott dominanciakényszere, nyilvánvalóan azért, mert képtelen uralkodni saját mértéktelen mohóságán.

Hogyha mi, emberek, egyéni szinten fel akarunk hagyni természetellenes és vállalhatatlanul destruktív, immár hajlammá ránkpenészedett mentális tévképzeteink továbbörökítésével a kollektívába, meg kell tanulnunk elengedni azt a tükröt, ami nyelvi fogalmaink felületén visszatükrözi vitapartnerünknek nézőpontunk kérlelhetetlen másságát, ahonnan őt saját magával szegezzük szembe, amennyiben közös fogalmainkat gyakran homlokegyenest ellentétesen értelmezzük. Ehhez az aktushoz szükségünk van arra az önazonosságra, amelyet - lévén természeti lények - a természetes önmagunkra hangolódás segítségével szerezhetünk meg. (Ennek módszertanát következő írásomban taglalom.) Ennek birtokában, ha már képesek leszünk vitapartnerünk nézőpontjának tükréből szemlélni saját fogalmainkat, az addig tompa empatikus érzék azonnal és automatikusan kiélesedik, tulajdonképpen csak azonosulnunk kell a tükörben azzal az önmagunkkal, akit közös fogalmaink mentén a másik fél mutat nekünk. Hogyha a tükörreflex, ami a fogalmi versengés játékszabályait érvényben tartja, megszűnik kölcsönösnek lenni, az egyet jelent a játszma végével, ezért épp elég, ha csak az egyik fél hajítja el az önmagunkkal való szembenézést megakadályozó tükrök egyikét.   

Ezen a ponton pedig, az empátia automatikus konszolidáló hatása révén, esély nyílhat arra, hogy feloldódjanak azok a feszültségek, amelyek a fogalmi azonosulásban - minthogy az önmagában is kiszolgáltatott, esetleges, ideiglenes és viszonylagos, voltaképpen semmis - a megsemmisüléstől való félelmeket generálják, mert a tanúbizonyságtétel a megértésről, a tiszteletmutatás pszichológiai erőhatásánál fogva kivezeti őket a dialógusból. Tudatos irányítással beemelhetjük helyükbe a konszenzus feltétlen szükségszerűsége kérdésének mérlegre helyezését a különböző nézőpontok kölcsönös elfogadására és tiszteletben tartására tett kísérlet mellé. Hiszen ha a felek nem saját fogalmaikat értelmezik egymás szavaiban, hanem egymás szavait közös fogalmaikban - azaz, ha nem védekezésre/támadásra használják azokat, hanem kommunikációra -, könnyedén belátható, hogy vesztenivaló nincs, és aggodalomra semmi racionális ok. Nem baj az, ha nem értünk egyet! Értsünk helyette kettőt! Ki akar csupán egyet érteni, ha kettőt is érthet?!?

A nyelvi kommunikáció átjárhatóságáról, annak jelentőségéről a békés együttélés és konfliktuskezelés érdekében már sokat értekeztem. Kevesebbet szóltam azonban arról, hogy miképpen látom megvalósíthatónak ezen elképzeléseket a konkrét gyakorlatban.

1. Találnunk kell a közös kommunikációs terünkön belül egy olyan semleges platformot, referenciapontot, amihez képest meg tudjuk határozni a saját álláspontunkat, pozíciónkat, amely megteremti azt a közös minimál-konszenzust, amiben legalább afelől meg tudhatunk állapodni, hogy egyáltalán mi is a vita tárgya. Ez a platform a vita kontextusa, ami egyben a vita kommunikációs játékterének kereteit is kijelöli. Ezen állítás elsőre talán triviálisnak tűnhet, ám a vita kimenetelét illetően felbecsülhetetlen jelentősége lehet annak, ha közös megegyezés útján mindkét fél már az elejétől fogva tisztában van vele, hogy egyáltalán miről vitázik egymással.

2. Miután leszögeztük a vita kontextusát, meg kell állapodnunk abban, és mindvégig tartanunk kell magunkat a megállapodáshoz, hogy amíg kölcsönösen meg nem értjük nézeteltérésünk mibenlétét, tiszteletben tartjuk a kontextus által kijelölt kereteket, és azon belül mozgunk, hivatkozunk, kapcsolunk és kötünk, emelünk ki-be avagy vetünk el bármilyen jellegű kontextushoz kapcsolódó tematikus elemeket. 

3. Ezen a ponton következik az álláspontok ismertetése. Hangsúlyoznám, hogy ezen ún. álláspont alatt ebben az esetben sem valamiféle személyes hitvallást, mély, elvi alapú, megrendíthetetlen meggyőződést értek, hanem pusztán a semleges, kijelölt kontextushoz való egyéni, speciális viszonyt. Célunk nem! a "győzelem" (mit nyerünk vele?), sem! a másik fél valamiféle totalitásra törekvő verbális dekonstrukciója, megsemmisítése. Célunk a konfliktus elkerülése bizonyos helyzetekben elkerülhetetlenül felmerülő nézeteltérések esetén. Minden felet véd és megillet a vélemény potenciális relevanciáját illető alapvélelem joga! Az alapvető hozzáállás sosem az, hogy igazam van! Sem az, hogy igazam lesz! Az alapvető hozzáállás az, hogy ez a kérdés teljességgel indifferens. Ha eleve nem azt feltételezem, hogy igazam van, úgy nem veszíthetek a vita során semmit sem, csakis nyerhetek általa. Így eleve ellenérdekelt vagyok a vélt igazság hajszolásában, és ily módon az önérdekérvényesítéssel járó konfliktus kockázata minimálisra csökken - nullára, ha mindkét fél elismeri ezen elgondolás érvényes mivoltát, és hajlandó tartani is magát hozzá.

Az álláspontok értelmezése mindezen belátások után rendkívüli módon leegyszerűsödik. A nyelvi közeg csatamező helyett egyenrangú fogalmak diplomatikus összeegyeztetésének helyszíne lesz, melyen összeegyeztetés egyébként meglepően egyszerű és zökkenőmentes lehet, főleg saját értelmezéseink mindenáron való áterőltetésének gyakorlatához képest, melynek során az embernek adott esetben napnál világosabb és tökéletesen megalapozott érvekkel szemben kell szüntelen állóháborút vívnia, míg a vitapartner fel nem adja, vagy meg nem unja a meddő vitát. Ehhez az erőfeszítéshez képest eltörpül az az energiaigény, amit egy-egy fogalom a miénktől eltérő értelmezésének megértése támaszt velünk szembe - bár ezen igény kétségtelenül intellektuális  és racionális természetű, szemben a nyugati versenyszellemű államközi berendezkedés kommunikációs hagyományának dominanciafetisizmusával, mely egyre inkább a totális erőszak kultuszát élteti, a minden gyakorlatot igazoló és minden gyakorlat morális következményei alól felmentést nyújtó, öncélú és teljességgel irracionális növekedés oltárán.

Ez az alapvetően gazdasági gyökerű gyakorlat vetül ki társadalmi és nyelvi szintre, mikor képzeteinkről és fogalmainkról azt feltételezzük, hogy hierarchikus viszonyban állnak más képzetekkel és fogalmakkal, és önkéntelenül, öntudatlanul is ezt a gyakorlatot erősítjük, amikor azzal a mentális prekoncepcióval állunk bele egy vitába, mintha lenne bármilyen egzisztenciális, húsba vágó jelentőségű tétje a vita kimenetelének. Tulajdonképpen rajtunk áll, hogy fenntartjuk-e az esélyét annak, hogy veszítünk, vagy eleve kizárjuk azt.

Nincsenek áthidalhatatlan eltérések különböző fogalmak értelmezéseiben, legfeljebb nagyon eltérők. Kölcsönös empátiával felfejthetők ezen eltérések gyökerei, a kommunikáció bármely adott szintjén, adott szintnek megfelelően. Végső soron egy vitának sincs tétje. A megállapodott konszenzus csak addig jelenti szükségszerűen a tézisek kizárólagos szintézisét a végkimenetel tekintetében, amíg a felek rákényszerítik egymást a hierarchikus játékszabályok betartására. Egyenrangú fogalmak esetén az egyetértés csupán az egyik lehetséges opció egy tulajdonképpen permanens konszenzusos nyelvi közegben, melyben a fogalmak nem szorulnak kényszerűen egységbe rendeződni pusztán a konfliktus neurózisának ideiglenes beszüntetése érdekében, ám éppenhogy konfliktus útján és okán.

Egy tulajdonképpen eleve konszenzusos, nem-hierarchikus nyelvi közegben, amelyben a konfliktus lehetőségét és létjogosultságát egyaránt megcáfolta a ráció, a békés kommunikáció feltételei folyamatosan önmagukat teremtik elő: az esetleges nézeteltérésből konfliktus nem tud születni, mert világos, hogy a kontextus közös, csak álláspontjaink különbözőek a kontextushoz viszonyítva; fogalmaink viszonyát a semleges kontextushoz rögzítve a vita során mindvégig lesz egy olyan közös referenciapont, amihez vissza-visszatérve újra és újra meggyőződhetünk fogalmaink közös gyökerét illetően, mintegy emlékeztetőként, hogy csupán nézőpontunk különbözik, maga a tárgy azonban közös tapasztalat; végül akár közeledtek nézőpontjaink, akár távolodtak, akár körbeértek és összetalálkoztak, a vita során végig megmaradhatott a béke konszenzusa, amely folyamatos teremtésben részesíti a cél elérésének alapfeltételét, a megértéshez vezető empátia nyugalmát. Legyőzni a másikat nem tudjuk - a diadal perverz öröme elmarad -, de nem is állna érdekünkben. Nincs okunk a győzelemre: eleve nyertesek vagyunk. 

Eddigi írásaimban azokat a kommunikációs alapszabályokat taglaltam, amelyeket a hatékony, sérülésmentes, átjárható és akadálymentesített kommunikáció érdekében hoztam. Nem beszéltem azonban a kommunikációs érintkezés egyik legérdemibb alapeleméről, annak minden adott párbeszéd során lehetségesen felmerülő érzelmi vonzatairól. E heti cikkemben ezt a témát dolgozom fel.

Érzelmekről általánosságban vagy általánosítva beszélni hagyományosan kockázatos vállalkozás, hiszen a jól és régről bevett közfelfogás szerint nincs is az érzelmekénél személyesebb világ. Ezen világ tövényei viszonylag önkényesek, nehezen számonkérhetőek, minden esetre nézve speciálisak, rendkívül rugalmas, alkalmazkodó természetűek. Érzéseinket végső soron gyakorlatilag kontrollálhatatlannak szokás tekinteni. Kétségtelenül kényelmes álláspont ez, mely nagyszerű felmentést biztosít érzelmi állapotainkat illető felelősségünk alól, ám én mégis vállalnám a kényelmetlenséget, és hátralépve egy lépést, megvizsgálnám az érzelmet, mint szubasztanciát, lezárt keretek között, távolról, hidegen. Elemzésem javarészt sok évnyi személyes megtapasztalásom, magamon végzett megfigyelésem, vizsgálatom szürete, azok racionális tanulsága és konklúziója.

Előrebocsájtom - és ezzel mintegy beismerem - hogy a téma problematikái, kérdései, illetve az arra adott válaszok és megoldások valóban aggályosnak és kockázatosnak, merőben teoretikusnak és a földtől elrugaszkodottnak, kvázi - mondjuk ki - megvalósíthatatlannak fognak feltűnni mindazok szemében, akik az érzelem fogalmáról annak hagyományos értelmezési keretében gondolkodnak, tehát egy alapvetően passzív és kiszolgáltatott, tehetetlen viszonyként tételezik saját maguk és érzelmeik viszonyát. Amennyiben Tisztelt Olvasóm nem óhajt hajlandóságot vállalni elmozdulni erről a megszokott álláspontról, úgy számára cikkem további olvasása értelmetlen és okafogyott.

Akik velem maradtak, azokkal ezúton közlöm, hogy érzelmeink természete, dinamikája igenis feltérképezhető és megismerhető. Itt jön be a képbe a kellemetlen tény, ami sokak számára lehet elrettentő, riasztó, taszító, tudniillik a problematika nehézsége. Tehát az, hogy érzelmeink természetét megismerni nem könnyű. Hovatovább: nehéz. S itt bejön a képbe a közösségért vállalt felelősség kérdése is, jelesül az, hogy a közösséget olyan egyének alkotják, akik nem kifogásokkal és kompromisszumokkal élnek, hanem csatlakozásukkal egy időben vállalják a közösség érdekében hozott áldozatot, amely aztán életük személyes színterén is kifejti hatását. Egyéni szerepvállalás ez, újszerű, progresszív életmód és felfogás, s mint ilyen - akárcsak minden kezdet -: nehéz. Értékek melletti elköteleződéssel jár, mint amilyenek az egymással, a környezetünkkel és az ezek érdekében hozott bizonyos szabályokkal szemben tanúsított tisztelet, alázat, fegyelem és önuralom. Ezek az értékek ma a mainstream nyugati kultúrában vagy mint az egyre szélsőségesedő nacionalista ideológia hierarchikus (értsd: elnyomó), rasszista, kérdőre vonhatatlanul tekintélyelvű, erőszakos és mérhetetlenül cinikus önidentifikáló praxisának fanatizált kulcsfogalmai, vagy mint az ezzel elkeseredetten szemben álló neoliberális ideológia személyes szabadságot, kiteljesülést, szakmai érvényesülést és piaci érdekérvényesítést gátló, dogmatikusan tagadott szitokszavai vannak számon tartva. Ez a mozgalom restaurálni kívánja ezeket a - békés együttéléshez elengedhetetlenül szükséges - emberi alapértékeket, újraértelmezve, megreformálva és időszerűvé téve azokat. Új személyes, közösségi, kommunikációs és viselkedési kultúra alapköveit kívánja letenni, melynek része az egyéni szabadság megtapasztalásának, az egyedi személyiség kibontakoztatásának maximalizált esélyegyenlősége, az egyének közötti kommunikáció hatékonyságának tudatos növelése, a közösségi létben megélt élmények egyén fölötti tapasztalata, és az egyén önmaga felőli teljeskörű felelősségvállalása egyaránt, melyen felelősségkörbe - teljeskörűségénél fogva - az egyének személyes érzelmi világa is beletartozik. 

Az elterjedt közvélekedés tehát, miszerint érzelmeink irányíthatatlan és autonóm önkényességének alávetett lények lennénk, egyrészt az ember civilizációkon átívelő komfort- és önfelmentési igényének, másrészt egyszerűen az emberi faj éretlenségének együttes eredménye. A gyermek, ha hibázik, első reakciója a tagadás - legalább is ha már szocializálva van adott társadalmi keretek közé olyan mértékben, hogy felismerje, hogy amit tett, az "hibás", "rossz" - máskülönben miért tagadná a megtörtént igazságot? A beismerés gesztusa csak további szociális készségek elsajátítása útján gyakorolható, hiszen önmagában az egyén nyilvánvalóan ellenérdekelt a beismeréssel járó következmények, a szükségszerű egyéni értékveszteség, az esetleges büntetés lehetőségének felvállalásában. Ha minden külső körülménytől - társadalmi és morális elvárástól, behatástól - önmagát teljesen felmentesítve dönthetne, egy kvázi pre- vagy posztszociális korban, mégis melyik egyén vállalna fel önként bármely tette után bármilyen retorziót, mi okolná döntését, és mi alapján szabná ki magára az adott büntetést?

Mi a kapcsolat tett és következmény között? Miért vagyunk egyes tetteinkre büszkék, s miért szégyelljük a másikat? Önmagában a következmény határozza meg a következményt kiváltó tevékenység utólagos értékét, vagy a következmény külső megítélése? Valóban saját érzéseinket érezzük egyes tetteinket követően, avagy azokat az érzéseket, amelyekről megtanultuk, hogy éreznünk kell?

Ennek eldöntéséhez legelőször is képessé kell válnunk érzéseinket, érzelmeinket minőségtől független, semleges formában megfigyelni magunkban. Ennek módja az érzéseinkre adott önkéntelen, automatikus reakció-reflexünk tudatos féken tartása.

Minden ember egy-egy lüktető idegsejt a társadalmak idegrendszerében, melyen minden pillanatban információk sokasága halad keresztül. Ezeket az információkat az egyének adott társadalmon belül elfoglalt pozíciójuknak, státuszuknak megfelelő, tanult értékrend szerint befogadják, feldolgozzák, majd továbbközvetítik a velük kapcsolatban álló idegsejtek felé. Az információ, akárcsak az energia, amit generál, állandó érték, csaképp folytonosan deformálódik, átalakul az egyéni értékrendek szűrőjén. Minek köszönhető ez a folytonos deformálódás? Az automatikus reakciónak, amit a beérkező információ vált ki, "provokál" bennünk. Ám ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen ki kényszerít minket arra, hogy állandóan valamilyen minősített viszonyban álljunk a környezetünkből beérkező információkkal szemben? Mi akadályoz meg bennünket abban, hogy bármilyen adott véleményt feltétel nélkül közvetítsünk tovább bármilyen adott harmadik fél felé? Csak és kizárólag a tanult értékrend, melynek szűrőjén a bejövő információhalmazok egyes elemei fenntartás nélkül átférnek, más elemek csak fenntartásokkal, módosítva, saját képünkre formálva férnek át, egyes elemei pedig egyáltalán nem férnek át. Az előbbi két kategóriába eső elemek, minthogy sikeresen áthaladtak értékrendünk szűrőjén, ha kisebb-nagyobb módosulásokkal is, de végül sikeresen továbbközvetítődtek további egyének felé, akiknél ugyanez a folyamat játszódik le az információ felvételétől a feldolgozáson át a leadásig, és így tovább. Ám utóbbi elemek sem vesznek el.

Az információ, mint legutóbbi cikkemben már kifejtettem, definitíve személytelen, érzékszervi úton érkező és érzékelt jel, jelzés vagy adat, mely befolyásolja, alakítja, megváltoztatja, informálja a befogadó tudatát. Ergo: csak önmagát tartalmazó, önmagával szemben reakcióképtelen, semleges energia. Mi képes akár pozitív, akár negatív töltéssel ellátni bármely beérkező, semleges információt? Az azt befogadó egyén racionális ítélete az információ tartalma felett. Az egyoldalú döntés - legyen az akár tudatos, akár tudattalan, társadalmi szinten determinált -, amelyben az egyén meghatározta az információ és saját maga viszonyát. És itt jön a problematika (legalábbis a hagyományos fogalomértelmezés keretein belüli) paradoxona: érzelmeink végső soron tulajdonképpen intellektuális úton megalkotott ideológiák által körvonalazott értékrendek egyéni döntésekben leképeződő mintái; röviden: emócióink racionális eredetűek.

Ennek fényében tehát megállapítható, hogy a bejövő információhalmazok azon elemei, amelyek nem fértek át tanult értékrendünk szűrőjén, voltaképpen egy általános, nagy társadalmi szinten érvényesülő és hatást kifejtő ideológia kívülről meghatározott értelmezési keretei között definiált egyes paraméterein akadtak fenn, és nem azon a felületen, amelyet mi - tévesen és büszkén - önállóan felépített, autonóm világnézetünk értékszűrőjeként azonosítunk. Ezen "saját" világnézetünknek tükrében a tagadást az adott vitás kérdés "saját" álláspontunkkal való összeférhetetlenségének esetén a kérdésre adott legvégső és egyetlen lehetséges válaszként értelmezzük. De mégis, mi ezzel a probléma?

A dogmatikus tagadás definitíve automatikus és öntudatlan érzelmi reflex, mert azon a ponton, ahol a bejövő semleges információ elmarasztaló stigmatizálása megtörténik, a racionális ítélet kontrollvesztése automatikusan bekövetkezik. Racionálisan képtelenség bármit is tagadni. A racionalitás tagadása a cáfolat, mely abban az esetben, amelyben megalapozott, egyúttal megkérdőjelezhetetlen is. A dogmatikus tagadás nagy dilemmája, hogy merev, rugalmatlan, ideologikus hittételek szolgáltatják az alapját, amelyek folytonos hátrányban vannak a racionalitás tiszta logikán alapuló, minden esetet egyediként és speciálisként kezelni képes, szerves és rugalmas dinamikájával szemben. Ennélfogva a dogmatikus tagadás aktusa állandó, frusztrált, ideges feszültséggel párosul, a semleges információt önkéntelenül is kénytelen öntudatlan érzelmi energiává transzformálni, mert abban a pillanatban, ahogy bekapcsolódna a független racionális elemzés az információ-feldolgozás folyamatába, az ideologikus értelmezési keretek paraméterein addig annak beprogramozott rendje és módja szerint fennakadó információ-elemek magas kockázati arányban kérdőjelezhetnék meg a paraméterek érvényességét és kizárólagos hegemóniáját az információt feldolgozó egyéni értelmezési felületen, és ez helyrehozhatatlan károkat okozna az adott ideológiai programba vetett hit és az amellett való elköteleződés társadalmi intézményeiben: tömeges kivonulás, öntudatra ébredés, az identitásfogalom radikális újraértelmezése, új értékközösségek létrehozása, mozgalmak elindulása, a fogyasztói kultúra általános megkérdőjelezése, racionalizálása, átszervezése, végül a fennálló, manipulatív, emberi lényeket saját, öncélú fennmaradása és irracionális növekedése érdekében bábként felhasználó rendszer teljes összeomlása. Ezen a ponton világossá válik a rendszer fenntartóinak nyilvánvaló ellenérdekeltsége a független racionális kultúra terjesztésében, és érthetővé válik, miért van ilyen élesen egymással szembehelyezve az értelem és az érzelem, mint az emberi psziché két egymástól totálisan elszeparált pólusa. 

Miképpen vonhatjuk ki magunkat a passzív érzelem-elszenvedő és -végrehajtó szerep társadalmilag determinált osztályköreiből? Itt válik kulcsfontosságúvá a bejövő információra adott reakció automatikus kényszerének tudatos kontroll alatt tartása. Hogy csak egy klasszikus példát említsek: a fizikai fájdalomérzethez hagyományosan negatív konnotációkat társítunk, holott maga a fájdalom nem más, mint a test elsődleges védelmi feladatát ellátó, rendkívül intenzív testérzetet kiváltó információcsomag, mely az idegrendszeren keresztül jelzi az agynak a külső vagy belső fenyegetettséget. Enélkül a "rossz" érzés nélkül életben maradási esélyünk minimális lenne.

Hagyományos érzelmi konnotációink mögött sok esetben nyilvánvalóan ennél a sematikus, egyszerű példánál jóval bonyolultabb és összetettebb összefüggések húzódnak meg, ám ahhoz, hogy az érzelmeket kiváltó jelenségeket önmagukban tudjuk értelmezni, minden esetben szükséges elvégeznünk a fentivel megegyező elven alapuló, a jelenségnek és a jelenség automatikus ítéletének szétválasztását célzó műveletet. Erre pedig azért van szükség, mert csak így bizonyosodhatunk meg arról, hogy a jelenségekhez való viszonyunk tudatos, és nem beidegződött, társadalmilag determinált, tudattalan döntéseken nyugszik, s hogy érzelmeink folyama ezen tudatos döntések medrében folyik saját magunk által kijelölt és saját magunkból merített értékek mentén. Ha értékrendünket készen kapott ideológiai programra alapoztuk, és azzal feltétel nélkül azonosultunk, legyen az akár szélsőséges nacionalista, konzervatív, demokrata, liberális, szocialista, kommunista, anarchista program, jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy mindaddig képtelenek leszünk ténylegesen önálló gondolatok megalkotására és reális önreflexióra, míg nem kérdőjelezzük meg és vizsgáljuk felül világnézetünk általános érvényét a világ dolgainak való értékelését és megítélését illetően.

Érzelmeink tiszta energiáját hasznosabban is felhasználhatjuk, mint a rendszer ideologikus szócsöveinek dezinformáció-áramoltató berendezését működtető üzemanyagaképpen. Nem kell tartanunk magunkat az önkényesen hozott játékszabályokhoz. Kiszállhatunk a játszmából. Érzéseink tudósítanak minden percben állapotunkról, viszonyunkról környezetünkhöz, önmagunkhoz. Rendkívül precíz és intelligens jeladók, és kíméletlenül őszinte, valós idejű tájékoztató műszerek. Minimális intellektuális hátsó szándék elegendő ahhoz, hogy jeleiket, ha nem a magunkról idealizált képet erősítik, jóhiszeműen félreértelmezzük, de aki többre értékeli önmagát, mint önmaga ámítását, érzékeire való ráhangolódással és minden önmagáról alkotott mentális előképének lebontásával hajszálpontos racionális önazonosságra tehet szert, melyre csak és pusztán intellektuális úton esélye se lenne. Ennek érdekében a közeljövőben tartandó közösségi eseményeinken gyakorlatokat fogunk végezni, melyeknek technikáit, a korábbi hetek során taglalt témák mentális és kommunikációs gyakorlatainak technikáival egyetemben a következő hetekben fogom kidolgozni. 

A múlt heti cikkemet alapul véve, gondolatkísérlet gyanánt vegyünk néhány esetet, miképpen, milyen módszerek alkalmazása mellett valósulhat meg a beavatkozásmentes, végeredményét tekintve pozitív értékű kommunikáció a gyakorlatban. Az esetek az egyszerűség és átláthatóság kedvéért dialogikus formában kerülnek vizsgálatra, mindazonáltal a benne taglalt módszerek alkalmazhatók csoportos érintkezés esetén is, nem figyelmen kívül hagyva a csoportdinamizmus speciális jellemzőit, melyekre egy későbbi alkalommal térek majd ki. 

A párbeszédnek azt a mozzanatát venném górcső alá, amely meghatározó jelentőséggel bír annak kimenetelét illetően, nevezetesen a megtörtént valóság hiteles képviseletéhez szükséges körülmények biztosításának mozzanatát. Mint ahogyan azt legutóbbi cikkem utolsó bejegyzésében már felvezettem, ezt csakis úgy garantálhatom a másik egyén számára, ha biztosítom az ehhez elengedhetetlenül szükséges alapfeltételeket, a vélemény potenciális érvényességét illető elévülhetetlen alapvélelmet, a manipuláció- és beavatkozásmentes reakciót, valamint a beszélgetőtársam a valóságnak megfelelő tartalmú kijelentéseibe önként vetett és tudatosan elhatározott bizalmat. Természetesen nyilvánvaló, hogy a legtöbb párbeszéd többről szól, mint pusztán a megtörtént valóság hiteles képviseletéről, sőt, a párbeszédek lényegi eleme éppen az erre a megtörtént valóságra épülő vélemények, az ahhoz való viszonyulások bonyolult, egyéni rajzolatainak, mintáinak összehasonlítása, összevetése, az azok közötti különbözések megvitatása a másik féllel. Ám a párbeszédnek éppen ez az a rétege, amelyet a nyelv tehermentesítésével már feloldottunk a kommunikációs feszültségek kockázata alól (lásd: http://nemcsakatehibad.blog.hu/2017/09/23/gyakorlati_objektivizacio). A dialógus "informális reál-érték"-e (lásd: http://nemcsakatehibad.blog.hu/2017/10/09/a_megtortent_valosag_merlege) azon a praktikus kommunikációs alaprétegen határozódik meg, amelyre a párbeszéd funkcionális kommunikációs rétege épül. Ez az alapréteg az, amire alapozzuk azt, amiért a nyelvet használjuk; jelesül: ez az információ, melyre véleményt alapozunk. 

Egy ideális, egyéni hatalmi vagy anyagi érdekektől mentes közösségen belül az információk alaptermészetüknél fogva közösek, mindenki számára közvetlenül és feltétlenül, tapasztalati és/vagy kommunikációs úton egyaránt hozzáférhetők. Senki sem tud információt kreálni, mert az információ definitíve személytelen, érzékszervi úton érkező és érzékelt jel, jelzés vagy adat, mely befolyásolja, alakítja, megváltoztatja, informálja a befogadó tudatát. Egy egyén képes befolyásolni, alakítani, megváltoztatni egy másik egyén tudatát, de ha maga kreálta adattal éri ezt el, azt nem informálásnak, hanem manipulációnak kell tekintenünk. Információátadás ebben az esetben nem történik, ellenben a manipuláló egyén saját érdekkörét kiterjeszti egy másik egyén független, szabad tudata egy részének önkényes kisajátításával, "gyarmatosításával". Innentől kezdve a manipulált egyén tudta, akarata, szándéka és beleegyezése nélkül már nem csupán saját véleményét, de az őt manipuláló véleményét is képviseli, ezzel az ő érdekét szolgálva. (Nem véletlen a "tudás hatalom" közismert és sokat hangoztatott elvének ma olyannyira érvényesülő tendenciája, a post-truth korszak információ-érték inflációjának jelensége, amikor az információ konkrét, világpiaci árfolyamon is mérhető gazdasági/politikai árucikk - alig vannak a Földön, akik ismerik a  világpolitika hátterében tényleges, közvetlen hatást kifejtő tényeket.)

Vegyünk tehát három gyakorlati példát, miként, milyen szempontok alapján határozódik meg a párbeszéd informális reál-értékének végeredménye adott kommunikáció módjának tükrében:

1. Az egyik fél a másik tudta nélkül hamis, kreált "információkkal" manipulálja beszélgetőpartnerét

Több motiváció húzódhat meg a háttérben, melyekt rendkívül fontos először is röviden megvizsgálni, mert közel sem olyan fekete és fehér a képlet. Egyáltalán nem feltétlenül minden esetben tudatos és rosszindulatú ez a manipuláció. Motivációja lehet akár a manipuláló előtt is ismeretlen, sőt, könnyen elképzelhető, hogy magáról az általa folytatott manipulációnak a tényéről sincs fogalma adott illetőnek. A háttérben meghúzódó motivációk lehetnek a be nem ismert szégyenkezés, vágyakozás, bűntudat, stb. Minden olyan érzés, amely kellemetlenül érinti a potenciális manipulálót. Ezen helyzet elkerülésének érdekében paradox módon éppen a leendő manipuláltnak kell aktívan biztosítani a potenciális manipuláló számára a valóság hiteles képviseletéhez szükséges körülmények fentebb már taglalt feltételeit. Minthogy előre ugyebár nem tudhatjuk, hogy mikor kerülünk ilyesfajta szituációba, mint ahogy magában az adott szituációban sem vagyunk vele feltétlenül tisztában, hogy éppen benne vagyunk, és mivel ezen alapszabályok betartása minden más szituációban, több egyéb oknál fogva is elengedhetetlen a hatékony kommunikáció érdekében, ezért kell ennek a három alapszabálynak a betartására minden helyzetben különös gondot fordítanunk. A potenciális manipulálónak pedig tisztában kell lennie az ezen körülmények biztosításához bevezetett három szabállyal, melynek jeleit azonosítva belehelyezkedhet abba a nyugalmi állapotba, amelyben ezek a belső görcsök indokolatlanná válhatnak és feloldódhatnak. Ennek esetlegesen felmerülő érzelmi jellegű vonzatairól egy későbbi cikkemben fogok értekezni. Végeredményben a körülmények biztosítani képesek a felek független, szabad tudatának a sértetlenségét és határainak védelmét, a kommunikáció akadálytalan, nyitott maradhat, a mérleg végül kiegyensúlyozott, az informális reál-érték összesítve pozitív. 

Más a helyzet, ha a manipuláció tudatos a manipuláló fél részéről. Ez tulajdonképpen nem megengedett a közösségen belül, de az ellenjavallat nem öncélú. A tudatos manipuláció motivációja törvényszerűen ismert kell, hogy legyen a manipuláló fél számára, a motiváció hátterében pedig törvényszerűen egy egyéni érdek kell, hogy álljon. Az önérdekérvényesítés viszont egy eleve elutasított gyakorlat a közösségen belül, melyen elutasító gesztus praktikus okairól a következő cikkemben írtam részletesen:  http://nemcsakatehibad.blog.hu/2017/08/22/az_igazsag_fogalmanak_atertekelese_az_uj_tarsadalom_fenntarthato_bekejenek_erdekeben.

Ezen túl tisztában kell lennie a manipulálónak, aki fals adatot közvetít valakin keresztül, hogy a közösség fenntartásának és hatékony működésének egyik legfőbb feltétele az, hogy az információáramlás akadálymentes maradjon. Egy hamis "információ" elterjesztése egy másik egyénen keresztül exponenciálisan növeli a kockázatát minden egyes további társas érintkezéssel olyan alternatív valóságok egymás mellettiségének, amelyek a rendszer nyitott természetéből fakadóan igen rövid úton okozhatnak felesleges működészavarokat, amelyek nem elsősorban azért kockázatosak, mert lehetséges feszültséghordozók, sokkal inkább azért, mert megbontják a közösség tagjai részéről az egymás szavába vetett bizalmat, amelynek híján - tekintetbe véve, hogy a közösségi béke általam eddig taglalt garanciái legnagyobbrészt kommunikációs természetűek - a legalapvetőbb feltételei sem teljesülhetnek a közösség békés együttélésének. A közösség minden egyes tagjának tudatában kell lennie, hogy egyénileg felel a közösségért, amely cserébe pontosan ugyanazon alapelvárásokért, amelyeken keresztül ő saját felelősségét vállalja és gyakorolja, figyelmet, megbecsülést és tiszteletet biztosít a közösség minden egyes tagja felől a számára, melyben zavartalanul teljesülhet ki mint önálló akarattal, véleménnyel, személyiséggel, képességekkel rendelkező egyén. Az egyéni és közösségi érdek, a cél és a cél elérése eszközének ezen egysége olyan önfenntartó rendszert generál, amelynek során senki sem kényszerül mások akaratának végrehajtására, a közösség akarata mégis osztatlan marad.

2. Az egyik fél a másik számára világossá teszi, hogy rajta keresztül is az ő akaratát akarja érvényre juttatni

Ez az eset is többféleképpen állhat fenn. Abban az esetben, ha az egyik fél fenyegetéssel vagy zsarolással kívánja kikényszeríteni a másikból saját akaratát, úgy azt az esetet nem kell túlságosan részletekbe menően taglalnom, gyakorlatilag az összes eddig többé vagy kevésbé körvonalazott szabálynak vagy elvnek ellentmond, amihez a közösség tartja magát, vagy amit képvisel, az erőszakmentességtől a valóság hiteles képviseletéhez szükséges körülmények biztosításának feltételeinek bármelyikéig. Az egyén független, autonóm és szabad tudatának határán való önkényes átlépés nem megengedett a közösségben. Ezt a határvonalat pedig világosan kirajzolják a közösség szabályai és alapelvei. Ha a közösség bármely tagjának a részéről ilyesféle átlépési kísérletet tapasztal a közösségen belül bárki is, minden további nélkül kiszállhat a párbeszédből, és hátat fordíthat az iletőnek, beszüntetve minden alapelvárást magával szemben, amelyet normális esetben minden körülmények között tanúsítania kell a közösség minden tagja felé. Minden elvárás csak addig érvényes adott helyzetben, míg kölcsönös; amint egyoldalúvá válik, alkalmatlanná lesz rendeltetésének betöltésére, az akadálymentes kommunikáció biztosítására. Mindazonáltal ebben az esetben is elkerülhető az informális reál-érték negatív tartományba való süllyedése, habár ilyenkor magunkra vagyunk utalva: kellő éberséggel (ami egyébként adott az aktív figyelem során, melyet egyébként is tanúsítunk társas érintkezéseink során) az első pillanattól fogva érzékelhető a másik fél határsértése, amit nekünk, mint független és szabad tudatnak semmilyen mértékben sem kötelességünk tolerálni. A kommunikációs alapelvek és szabályok lehetővé teszik a hátérsértő fél viselkedésének feszültségmentes kezelését, a figyelemfelhívástól egészen a teljes ignorálásig bezárólag. Ha betartjuk ezeket a szabályokat, úgy minden szükséges eszköz a rendelkezésünkre áll annak érdekében, hogy bármely társas érintkezést sérülésmentesen zárjunk. A szabályok ismerete és fegyelmezett betartása mellett sérthetetlenek vagyunk (leszámítva persze a fizikai erőszakot, amely nem szorul kommentárra).

Ehhez a ponthoz kell sorolnom továbbá a vitát és a meggyőzés aktusát, amely teljes mértékben megengedett és elfogadott a közösségen belül. Semmi kivetnivaló nincs abban, ha valaki a szabályok betartása mellett sikeresen meggyőzött valakit az álláspontjáról, és ily módon sikeresen maga mellé állította őt egy adott vitás kérdésben. Ettől a pillanattól kezdve azonban a két fél közös véleményének osztozkodásáról beszélhetünk, nem pedig az egyik fél véleményének képviseletéről a másik fél által (is).

3. Tényekre, valós információkra alapozott, kiegyensúlyozott párbeszéd

Ezt az esetet a rend kedvéért taglalom, röviden, mint a pozitív végérték legideálisabb esetét. Ebben az esetben a kölcsönös bizalom megalapozott, mert a feltétlen hozzáférhető közös valóságon nyugszik. A szabályokat mindketten betartva nem vonják kétségbe egymás szavának valóságtartalmát, de nem is állítanak a valóságtól eltérő adatot, sem manipulatív fals "információt", mert mindkettejük számára adottak a nyílt kommunikáció feltételei, így nincs is okuk rá, és érdekükben áll a közösségen belüli bizalom fenntartása, amelyről mindketten tudják, hogy a közösség minden tagjának egyéni felelőssége, de közös érdeke. Ezen keretek között a párbeszéd informális reál-értékének összesített értéke törvényszerűen pozitív.

"Én azt állítom, hogy két érték eltéréséből nem kell szükségszerűen következzen, hogy egy adott érték pusztán a másik érték negativizálásával tudja elnyerni maga számára a pozitív előjelet. Véleményem szerint van realitása, tehát megvalósítható az a társadalmi berendezkedés, amely képes fenn tartani magát az összérték (a nagyközösség) abszolút pozitív tartományában, a benne foglalt részértékeknek (a közösség szuverén, önmérséklő, felelős tagjainak) korrekció- vagy kompenzációkényszerétől és -igényétől mentesen is. Persze csakis olyan feltételek, szabályok mellett, melyek betartása elsődleges és jól felfogott érdeke a közösség minden tagjának." - idézet a már többször hivatkozott "Az igazság fogalmának átértékelése az új társadalom fenntartható békéjének érdekében" cikkemből. Jelen írásomban arra vállalkozom, hogy megmagyarázzam, mit is értek az "összérték pozitív tartománya" meghatározás alatt.

Első és legfontosabb leszögeznivalóm, hogy a "pozitív" szó itt nem jelző, hanem határozószó. Ezen belül nem minőséget határoz meg, hanem értéket. Ezen belül nem humán, hanem reál értéket. Ezen belül pedig nem anyagiakban meghatározható reál-értéket, hanem a személyek közötti kommunikációs interakciók során végbemenő információ-tranzakciók reál-értékét. Mi határozza meg tehát egy társadalmi berendezkedés informális reál-értékét? Egyáltalán miben mérhető, mi a mértékegység?

Az általam hétről hétre felvázolt társadalmi modellben a társadalom összesített értékeinek legelemibb értékhordozója az egyén. Egyén = 1 én. Egy x tagból álló közösség összértéke tehát: x én. Ez világosan következik egy általam már korábban, a "Forma és Lényeg, az átjárható kommunikáció módszertana, a nyelv tehermentesítése" című cikkemben leszögezett alapvetésből, miszerint nincsen abszolút vagy objektív fogalom vagy entitás, amely bármely adott értéket önmagában meghatározó érvénnyel bírna. Hogyha a hivatkozott cikkemben levezetett elgondolások alapján elfogadjuk ezt a tételt, akkor törvényszerűen elfogadtuk vele együtt azt is, hogy a fogalmak és vélemények egymás alá-fölérendeltségének érvénytelenítésével az egyes egyének egymás alá-fölérendeltségének lehetősége is automatikusan kiszorul a lehetőségek köréből, hiszen ebben az esetben az egyének - adott fogalmak és vélemények képviselői - nem rendelkeznek eszközökkel egyik vagy másik társuk fölé kerekedni, leszámítva persze a fizikai erőszakot, amelyet azonban alapszabályban tiltana a közösség. Hozzáteszem, a tehermentesített és átjárható nyelvhasználat keretei között elméletben nem maradna kiváltó ok a fizikai erőszak alkalmazására, mert a fogalmak elveszítenék abszolút ellentétes jellegüket, amely a legtöbb esetben a konfliktusok elsődleges és fő forrása.

Egységet meghatározni olyan elemekből lehet, amelyek természetüknél fogva egyenlőek. Márpedig a fentiek alapján az egyenlőség legnagyobb halmaza közösségen belül az egyén, azaz minden egyes ember. Egységnyi érték hordozója tehát maga az egyén, mértékegysége az én. Hogy tud egy x énből álló közösség összértéke a pozitív tartományon belül maradni? Ezt a legszemléletesebben úgy tudom bemutatni, ha felvázolom azt az esetet, amikor ez nem sikerül. Ehhez közbe kell iktatnom egy etikai jellegű kitekintést:

"Az Igazságot igazolhatom, felelősen szavaimért, de kapcsolatom az Igazsággal csak alkalmi, ideiglenes és érintőleges lehet. Az Igazságnak csupán képviselője s közvetítője lehetek, birtoklója semmiképp sem. A mérleget kiegyensúlyozó középpont vagyok. Ha a mérleg rúdja nyugvópontra lel bennem, azaz ha szavaim kiállják működésem s tevékenykedésem próbáját, úgy az Igazságot hitelesen képviseltem. Ha a rúd bármely irányba elbillen - s nem csak két, de számtalan irányba billenhet, hiszen immár az univerzális tér a játszótere, s nem egy absztrakt, kétfelé súlyozott sík -, abban az esetben megdőlt az Igazság, tevékenykedésemmel hiteltelenné tettem saját szavaimat. Azonban ez senki máson nem múlhatott, csupán rajtam, mert én voltam a középpont, aki egyensúlyoztam a szó és a hozzá rendelt tett viszonyát, melyek együttesen alkotnak egy Igazságot. A végeredmény, hogy az Igazság áll, vagy bukik. De hangsúlyozom: az Igazság áll, vagy bukik, s nem a "hamisság"." - idézet újfent "Az igazság fogalmának átértékelése..." című cikkemből.

Azt állítom tehát, hogy tetteimet és szavaimat kiegyensúlyozó középpont, origó vagyok, a matematikai értelemben vett 0. Hogy a rajtam egyensúlyozó mérleg rúdja ne billenjen ki egyik irányba sem, arra van szükség, hogy a magammal intézett elszámolás egyezzen a külvilág felé intézett elszámolásommal. Amennyiben nem egyezik, úgy a képzeletbeli mérleg rúdja kibillen. Ezen elgondolásom azon a cáfolhatatlan tényen nyugszik, hogy ami elkövettetett, az meg nem másítható, akkor sem, ha szavaink a megtörtént valóságtól eltérő valóságképet festenek. Azonban akár elbillen a mérleg, akár nem, csakis egyetlen módon lehetünk bizonyosak a mérleg méréseinek, kilengéseinek hiteles és helyes eredményeiben: ha tudjuk, hogy a mérleg két nyelvét kiegyensúlyozó pont két egyenlő részre osztja a mérleg két nyelvét, ergo ha tudjuk, hogy a pont a mérleg rúdjának pontosan annak felezési pontjával megegyező helyén, annak origóján helyezkedik el. 

Azt állítom, hogy Én (= 1 én), mint a megszemélyesített origó, önerőből, külső behatás híján képtelen vagyok eltávolodni ezen kijelölt pontról, a mérleget kiegyensúlyozó középpontról. Vegyük észre: az igazság - a megszemélyesített, origón egyensúyozó rúd - itt semmilyen értelemben nem elvont kategória, pusztán a múltbeli megtörténés tényszerű mikéntje, amellyel a tetteimhez viszonyított szavaim önálló, zárt viszonyrendszerén keresztül a külvilágban valamilyen viszonyt ápolok. Az igazság maga a megtörténés, és viszonyom hozzá a külvilág számára tetteimet igazoló/nemigazoló szavaimban ölt testet. Önmagában ezen tény nem ad okot a feltételezésre, hogy az egyén képes lenne önnön saját, szuverén erejénél fogva elmozdulni természetnél fogva adott középpontjáról, amely az Ő (= 1 én) és a tényszerű megtörténések megállíthatatlan, időbeli sorozata közötti viszony mintáinak mindenkori, pártatlan közvetítője, mert az magával vonná azt a következtetést is, hogy puszta szavaival képes változtatni a múltban már megtörtént eseményeken, hiszen önkényesen megváltoztathatja viszonyát a megtörtént valósággal anélkül, hogy a rajta egyensúlyozó rúd bármelyik irányba is elbillenne.

Mindez azonban nem zárja ki azt, hogy valamely külső behatás, erőszakos beavatkozás, manipuláció során nem torzulhat a mérési eredmény. Ma nem lehet megítélni szinte egyetlen emberi szituációt sem anélkül, hogy ne vegyük számba a közrejátszó társadalmi, egyéni, szociális körülményeket, amelyek befolyásolták az adott szituáció kimenetelét. A mai modern társadalmakban egy átlagembernek szinte lehetetlen olyan döntést hoznia, amely teljes egészében önálló lenne, és ne valamely önkényesen fölérendelt szerv, médium vagy hatóság befolyása alatt született volna, mert ebben az esetben olyan "tényeket" vesz alapul döntésének meghozatala során, amelyeket ő valóságosan megtörténtnek vél, holott egyébként semmiféle garancia nincsen arra, hogy nem légből kapott, valamilyen felsőbb érdek által diktált alternatív "valóság" az, amelyre az adott egyén a döntését alapozza. Ebben az esetben áll fenn az a paradoxon, hogy a "megtörtént valóság" ezer és ezer arculatot ölt, amihez képest emberek tömegei tartanak fenn önmagukban akár kiegyensúlyozott viszonyt, annak ellenére, hogy az egyszeri, cáfolhatatlanul megtörtént valóság, a háttérben zajló, tényleges tetteken alapuló események időbeli sorozata adott esetben köszönőviszonyban sincsen a számtalan közszájon forgó valóságváltozatokkal. 

Vegyük csak alapul a természet törvényeit, mint eddigi tapasztalataink alapján a legmegbízhatóbb, legkövetkezetesebb, legidőtállóbb és legpártatlanabb törvényeket - és miért adnánk ennél lejjebb az igényeinket? Idézzük fel az energiamegmaradás közismert törvényét: az energia nem vész el, csak átalakul. Márpedig a mozgás energia, és a mérleg kibillenése kétségkívül energiát generál. Emberek milliói élnek úgy, hogy önmagukban koherens világnézetet vallanak, amit egy számukra megrendíthetetlen valóságképzetre alapoznak, amelynek azonban legtöbb esetben szinte semmi köze sincsen a tényleges valósághoz. Mi is történik ebben az esetben? Egyének, jó és értékes emberek tömegeinek egyensúlyban marad a privát mérlege, annak ellenére, hogy a valóságról jó, ha csak éppen érintőleges ismereteik is vannak. A természetes energia, amely a valóságtól való eltérés vákuumában önkéntelenül keletkezik, nem billenti el ezeket a magánmérlegeket, mert a manipuláció által befolyásolt elme felmentés alá esik, hiszen a kiegyensúlyozott mérleg egyetlen feltétele a valóságnak való megfelelés az egyén saját megítélése szerint. Nem áll fenn a kitétel, hogy az egyén valóságának mindenáron egyeznie kell a ténylegesen megtörtént valósággal, csupán az, hogy az egyén által ismert és elismert valóságot hűen tolmácsolja a külvilág felé, ahhoz való viszonyának tükrében. Azonban a természet törvényei szerint az a bizonyos energia ennek ellenére igenis létrejött, csaképp a hierarchikus sorban eggyel feljebb kúszott a ranglétrán, "átalakult", és attól függően, hogy az ott helyet foglaló személyek mennyiben ismerik a megtörtént valóságot, és ahhoz képest mennyiben vetítenek attól eltérő képet a társadalom alsóbb osztályai felé, annyiban hárul rájuk immár az alsóbb osztályok felmentett felelőssége is, mely csak azokat terheli, és csak olyan mértékben, akik és amilyen mértékben ismerik a megtörtént valóságot. És így tovább, egyre feljebb és feljebb. Az átalakulásban törvényszerűen kell, hogy legyen némi exponencialitás, hiszen a társadalmi osztályok létszámában is súlyos exponencialitás figyelhető meg: milliárdok élnek szegénységben, milliók viszonylagos jómódban, százezrek gazdagságban, tízezrek luxusban, ezrek fényűző pompában, százak világot vezető hatalomban, és csupán néhányan élnek, akik meghatározzák, hogy a világi hatalmak merre vezessék a világot. Ők minden bizonnyal ismerik a megtörtént valóságot, és minden kisebb-nagyobb mértékben megvezetett, félreinformált egyén energiadeficite - személyes, családi, közösségi, kormányzati, szövetségi, internacionáis és kontinentális szinten egyaránt - rájuk hárul. Szilárd meggyőződésem, hogy azon a szinten a mérleg katasztrofális mértékben eltávolodott az egyensúlyi állapottól, majdhogynem olyannyira, mint amilyen távol a 12-es a 6-os mutatótól van. Még nem tudjuk azt, hogy a hajnal, vagy az este közeleg-e, ám az biztos, hogy 6 óra után a mutató újra közeledni kezd a 12-eshez, bármilyen napszak is van. A földi élet túléli, és a természet egyensúlya helyreáll - emberrel, vagy ember nélkül, csak rajtunk múlik.

Ez az az eset tehát, amikor a mérleg katasztrofálisan kibillen a negatív tartományba, és saját rendszerén belül már nem korrigálható, csak ha átbillen a holtponton. Mi okozta a rendszernek ezen vészes torzulását? Egyértelmű: az évezredes társadalmi hierarchia rendkívül káros hagyománya. A valóság önkényes megmásítása és elhitetése tömegekkel egyes körök saját érdekeit szem előtt tartva. Az erőszak kultusza, a hatalom beteges akarása, identitásunk mások ellen és mások felett való meghatározásának elfajzott kényszere.

A nem-hierarchikus, egyenlőségelvű társadalomban a közösség összértékének pozitív tartományában maradni annyit tesz, hogy nem avatkozom bele a mellém rendelt egyén belügyeibe, mert megértem, hogy a valóságnak csak egy tényszerű változata van, tudniillik az, ami már megtörtént, következésképp nincs okom a másik által vallott igazságot megkérdőjelezni, mert tudom, hogy a természet törvényei alapján a megtörtént igazsággal szembeni elszámolás felelőssége végső soron a közösség minden tagját egyenlő arányban terhelő felelősség, melynek vállalása a közösség fenntartásának egyik legfontosabb közérdeke. Nem áll érdekemben a kételkedés a másik szavában, mert tudom, hogy benne akár elbillen a mérleg, akár nem, csakis egyetlen módon lehetek bizonyos a mellém rendelt egyén mérlege méréseinek, kilengéseinek hiteles és helyes eredményeiben: ha tudom, hogy a mérleg két nyelvét kiegyensúlyozó pont két egyenlő részre osztja a mérleg két nyelvét. Ezt pedig csakis úgy garantálhatom a másik egyén számára, ha biztosítom az ehhez elengedhetetlenül szükséges alapfeltételeket, "a vélemény potenciális érvényességét illető elévülhetetlen alapvélelmet", a manipuláció- és beavatkozásmentes reakciót, valamint a bizalmat, hogy beszélgetőtársam a valóságnak megfelelő kijelentéseket tesz. Ha valós alapokra helyezett, valós párbeszédet akarok valós vélemények valós érvényesülésének valós lehetőségét folyamatosan fenntartva,  azaz visszautalva az elejére, ha az egyének közötti kommunikációs interakciók során végbemenő információ-tranzakciók reál-értékét a pozitív tartományon belül akarom tartani, akkor nem érhetem be a megfelelő körülmények biztosításának ennél szűkebb kereteivel.

Az "objektív" és a "szubjektív" fogalmak a hagyományos értelmezés szerint: valamilyen személy feletti, általános elv, szemben a személyessel, egyénivel. Tekintettel arra, hogy tudomásunk szerint egyetlen földi faj sem gondolkodik az emberi fajon kívül ezeknek a fogalmaknak a mibenlétéről, azt kell feltételeznünk, hogy a szubjektív/objektív megkülönböztetés valamilyen fajta speciális, emberi tapasztalat eredménye. Figyelembe véve, hogy mennyi sok energiát fordított az ember már idáig is ezen fogalmak jelentésének meghatározására, talán nem alaptalan a megállapítás, miszerint ez a sok erőfeszítés valamiféle elemi belső igény kifejeződése lehet. Mindazonáltal az, hogy éppen az objektivitás, azaz az általános és a minden egyénre nézve egyformaképpen érvényes elv definiálására tett kísérletek alkotják a szemantika tudományágának egyik talán legburjánzóbb tárházát, melyben a legkülönbözőbb nézőpontbeli értelmezések és meghatározások garmadái sorakoznak egymás mellett, melyek közül azonban egy sem bizonyult tartósan helyt- és időtállónak, számomra azt a következtetést vonja le magából, hogy talán mégsem elvek, rendszerek, törvények vagy eszmék lennének azok a formátumok, melyek a legalkalmasabbak elvont, ember alkotta fogalmak definiálására. A természet egyszerű törvényszerűségei minden kérdést és kételyt nélkülöző magabiztossággal fejtik ki ökoszisztéma meg- és fenntartó, önserkentő, bonyolult körforgások sokaságát kiegyensúlyozó kölcsönhatásaikat hosszú évmilliók óta.

Tudomásunk szerint az emberi faj az egyetlen a Földön, amely képes elvek, rendszerek, törvények vagy eszmék kigondolására. Ezen feltételezés mellé helyezve a könnyedén belátható tényt, hogy nincs még egy olyan destruktív, ön- és közveszélyes földi faj, mint az ember, amely puszta képzetek, azaz elvek, rendszerek, törvények vagy eszmék jegyében milliárdos nagyságrendben irtotta volna saját faját a történelem gerjesztett viharaiban, pusztán azért, mert egyes népcsoportok adott környezetben eltérő módon definiáltak volna egyébként kétséget kizáróan azonos, minden emberi kultúrában felbukkanó, következésképp közös gyökerű fogalmakat (vallás, mint transzcendens tapasztalat; társadalmi berendezkedés, mint az együttélés kihívásainak tapasztalata; államforma, mint a berendezkedés lebonyolításának és felügyeletének szükségszerűsége felőli tapasztalat; stb.), összességében azt az elvárást támasztja velem szembe, hogy felülvizsgáljam mindezen jelenségek forrását, az emberi lényt, és hogy levonjam a végső konklúziót, miszerint az objektív-szubjektív, és vele együtt minden további ellentétes fogalompár végső soron egy tudathasadás eredménye, melyben az ember egy belső, szubjektív képzetvilágra, és egy külső, objektív "közös" világra osztotta a teret, majd felocsúdva és az egység hiányától megrémülve kétségbeesett igyekezettel állt neki a rekonstrukciós kísérletek hosszú sorozatának.

Meggyőződésem, hogy a nyelv letükrözte ezt a folyamatot, amelynek során a világ, és így benne minden, egyébként közös tapasztalaton alapuló fogalom az ember számára látszólag menthetetlenül kettéhasadt. Azonban az a rendíthetetlen kitartás, amellyel a történelem során az igazság felkutatásának szentelt életek tömegei áldoztak annyi abszolútnak vélt elvnek, rendszernek, törvénynek vagy eszmének, erősen alátámasztja a feltételezést, miszerint az Embernek mégiscsak olyannyira meghatározó alapélménye az Igazság tudásának kiterjesztése és valamiféle közös megélése iránti elemi vágy, hogy ezért a történelem másról se szól, mint egyik törzs, népcsoport, kultúra vagy civilizáció küzdelméről a másik ellen, a maguk abszolút igaznak vélt elveik, rendszereik, törvényeik és eszméik jegyében, és általuk felhatalmazva akár a legbrutálisabb eszközök igénybevételére is.

Ha az a rengeteg háború mind pusztán anyagi indíttatású lett volna, úgy miért volt szükség arra, hogy elvont képzetek mögé bújva szerezzük hozzájuk a felhatalmazást? Az anyagi javak feletti ellenőrzés végső soron már önmagában is épp elegendő magyarázat vagy indok lehet az ellenségeskedésre, hiszen racionálisan és empirikusan is minden gond nélkül elfogadható az állítás, hogy több élelem, ruhanemű, eszköz, terület birtoklása nagyobb biztonságot és előnyt jelent a mindenkori túlélést tekintve.

Az én magyarázatom alapvetően pszichológiai természetű. Az emberi fajt alapvetően békésnek feltételezem, egységben a természettel, a környezetével és fajtársaival. A puszta haszonszerzést önmagában sohasem tekintette elsődleges céljának vagy élvezete forrásának. Elsődleges érdeke a fennmaradás és a túlélés volt, és ma is az. A fennmaradás és a túlélés, vagy ha úgy tetszik a faj- és önfenntartás ösztönös, természetes emberi, és nem csak emberi faji érdek. Ez az ösztön azonban semmiképpen sem indokolja, sőt egyenesen ellentétes a háborúval, a pusztítással, a rombolással, a gyilkolással, melynek során egyaránt a faj és az egyén élete is veszélybe kerül.

Az eszközhasználat által az ember olyan hatalom birtokába jutott, amely képessé tette őt nálánál jóval erősebb és hatalmasabb lények elfogására, levadászására és húsuk elraktározására. Az elraktározás jelentőségét felismerve letelepedett, mezőgazdálkodásba fogott, területeket vett birtokba. A birtoklás élménye újdonságerővel hatott rá, de ezzel egy időben vagyonát, munkája gyümölcsét félteni kezdte, gyanakvó, bizalmatlan lett környezetével szemben. A több és még több anyagi javak szükségleten felüli felhalmozásának bűvöletében az ember egy ponton meghasonlott önmagával, és elkezdte felmenteni magát a természetnek ellentmondó tevékenységének egyéni felelőssége alól, így akadálytalanul megkezdődhetett az emberi faj kivonulása a természet egységéből az elvont képzetek világába, az önfelmentés és önigazolás ideálisabb világába, amelyben a tettek nem pusztán önmagukat jelentik, de minden esetben valamilyen magasabb értelmet és célt szolgálnak – elvet, törvényt, rendszert, vagy eszmét.

Az ókori népcsoportok még többé-kevésbé egymástól elszeparált környezetben, éghajlaton, más és más körülmények és feltételek között alakították ki a maguk hiedelemrendszereit. Ebből következésszerű (és egyben egyébként bizonyító erejű is az abszolút fogalmak érvénytelenségére nézve), hogy minden tájon különböző formai jegyeket mutató kultúrák alakultak ki, más vallással, más szociális berendezkedéssel, más szokásokkal. Egy közösségen belül viszonylagos rend uralkodott, és egymással többé-kevésbé testvéries légkörben éltek együtt a közösség tagjai. Ritka volt a találkozás más népcsoportokkal, és nem is vezetett feltétlenül azon nyomban erőszakhoz, ám ha mégis, hát ott voltak a szellemek és istenek, akik felmentést adtak bármilyen ellenséges megnyilvánulásra, ha a közösség érdekei épp azt kívánták. Idővel, a népesedés okán, ahogyan a közösségek növekedtek és egyre nagyobb területet foglaltak el, óhatatlanul egyre gyakoribbá váltak ezek a véletlen találkozások, melyek egyre nagyobb konfliktusokat szültek, és a hiedelmeknek egyre több embert kellett felmenteniük az egyéni felelősség alól a közös cél elérése érdekében. Ehhez egyre bonyolultabb hiedelemrendszereket kellett alkotni, egyre több törvénnyel, megkötéssel, szabállyal. Lassan a közösségek egymással szinte folyamatosan háborúskodó kultúrákká, birodalmakká, civilizációkká nőtték ki magukat, egyik a másikat követte, a történelem színpadán egyre nőtt a tumultus, egészen addig, míg napjainkra a világok összeértek, és nincs olyan kultúra, nemzet vagy nép, amely ne ismerhetné bármelyik másikat a Földön, és kevés az olyan, amelyik valamilyen úton-módon, legalább közvetetten ne került volna egymással kisebb-nagyobb fegyveres konfliktusba. A 20. században tomboltak a történelem valaha volt legnagyobb és legpusztítóbb háborúi, majd azokat követően létrejöttek az eddigi legnagyobb, globális méretű világrendszerek, a nyugati és a keleti blokk, valamint a mindkét blokk által kizsigerelt harmadik világrend.

További fejtegetéseimet előkészítendő, ezen a ponton fel kell tennem egy magát szinte tálcán kínáló kérdést: miért volt az ember az esetek túlnyomó többségében egyszerűen képtelen az együttműködésre, és miért vezetett szinte bármelyik találkozás erőszakos konfliktushoz, még akkor is, ha az nem volt feltétlenül racionálisan indokolt minden esetben (pl. az amerikai kontinens európaiak általi felfedezése akkor is hatalmas lakatlan földterülethez juttatta volna a gyarmatosító telepeseket és anyaországaikat, ha nem gyilkolják le koncepciózusan az elszórva elhelyezkedő indián törzseket)? Az én meglátásom szerint az ok megintcsak az ember önfelmentő mechanizmusában keresendő. Gondoljunk csak bele: minden egyes az enyémtől eltérő hiedelmeket valló és ápoló szociális közösség közvetlen bizonyítékul szolgál arra, hogy az én hiedelmeim nem egyetemes, kizárólagos és egyedüli igazságok, így azok nem is menthetnek fel engem tetteimre vonatkozó személyes felelősségem alól. Következésképp a legkézenfekvőbb megoldás nyilvánvalóan az eltérő hiedelmeket vallók elpusztítása. Hadvezérek, királyok, császárok, államférfiak és diktátorok nagy ideája, a mindenek felett álló világuralom képzete és a hatalom ősi, görcsös akarása, mely milliókat, milliárdokat taszított az erőszakos halálba, erre a kicsinyes, gyáva hazugságra vezethető vissza, amivel az ember önmagát áltatja hosszú évezredek óta. Ha a Földön minden egyes ember ugyanazzal a mesével áltatva menti fel magát a kollektív felelősség terhe alól, mint az egyén, úgy a mese igazzá válik, és többé nem lesz, aki megkérdőjelezze, az egyén lelke végre megnyugodhat; - nos, valóban így lenne..?

Mibe, micsoda fájdalomba, önfeláldozásba kerül ma beismerni, nekünk, embereknek, hogy az évezredek során annyi fajtársunkat, hozzánk hasonló, velünk szinte megegyező lények tömegét küldtük a megsemmisülésbe olyan vallások, nemzetek, rendszerek képzetére hivatkozva, amelyek közül a legtöbb ma már egyáltalán nem is létezik? És következik a kérdés: van-e még hová fokozni a 20. század után az embertelenséget, pillangók agyatlan kergetését harckocsikkal s gépfegyverrel?

Van-e még hová tovább hasítani a tudatot? Van-e még hová tovább menekülni? Van-e még elv, törvény, rendszer vagy eszme, ami felmenthet, amely még nem olyan átlátszóan hazug, hogy a Nap ne sütne át rajta? Van-e ma még erkölcs, van-e még hiteles jogrend, államforma, van-e még egyáltalán igazság? Volt-e valaha? Mi másért akarna az ember olyan eltökélten, könnyek, szenvedés, vér és töméntelen fájdalom árán is, tűzön, vízen, minden elemen áterőszakolt és mindenek felett álló hatalmat, mint hogy végre egységre leljen, megdönthetetlen önigazolásra – békére?

Ezekről a kérdésekről egész biztosan sokan és sokféleképpen gondolkodnak. Nekem nem most és nem itt kell őket megvitatnom, és legfőképpen nem saját magammal. Az én álláspontom azt hiszem a korábbiakból kiindulva világos. A felelősség egyéni, de minden egyes ember vállát nyomja, így végső soron közös. A felvállalás és a szembenézés kötelességünk, de azok megtételét közösségben kell tennünk, ahol egyenlőképp osztozhatunk a terhen. Nem csak az egyén hibája. Minden egyén hibája. Mindannyiunk hibája. A jövőbe tekintve, a múlt tanulságait hideg fejjel leszűrve, azokat feljegyezve és azokból okulva, egymásnak és magunknak is megbocsájtva, közösen egy új és jobb társadalmat építhetünk. 

Mindazonáltal néhány fontos alapvetést újra leszögeznék, amikről a fentiek és korábbiak fényében egészen biztosan meg vagyok győződve. Az idealizáció és az elvont kategóriák megbuktak a történelem vizsgatételén, és a leírtak alapján ezúton le is rántottam róluk a leplet. Ezen kívül kijelentem, hogy a nyelvhasználat jelenlegi mechanizmusai nem alkalmasak egyenes és akadálymentesen átjárható csatornák, hidak képzésére egyének között. Ma még hiányzik az új típusú, non-duális kommunikációs gyakorlat, mely alkalmazkodik a kor megváltozott elvárásaihoz, feloldja a fogalmi szembeállítás elvi alapú, beidegződött, hagyományos kulturális kényszerét, és megteremti a fenntartható, békés társadalmi együttélés alapfeltételeit, a ma még ideiglenesen regnáló kapitalista világrend alternatíváját.

Ennek érdekében véget kell vetni a közös tapasztalataink megfogalmazása során létrejött fogalmak elvi alapú, egyéni értelmezésének, és a nyelvnek, mint közvetítő médiumnak az alapvető funkcióját újraértelmezve közös, mindenki számára átjárható nyelv kialakítására kell törekednünk az empátia és tolerancia jegyében. Ezen közös nyelv megteremtésének gyakorlatban alkalmazható módszereiről korábbi írásaimban már értekeztem, ajánlom minden kedves olvasóm szíves figyelmébe. Folyt. köv.

Soron következő írásomhoz előzetesen kötelezően ajánlott olvasmány egy korábbi cikkem, amely "Az igazság fogalmának átértékelése az új társadalom fenntartható békéjének érdekében" címet viseli. Ebben bizonyos módszereket dolgozok ki a nézeteltérések hatékony kiküszöbölésének és feloldásának érdekében. A cikkben ígéretet tettem, hogy a továbbiakban kidolgozom, miként lehet egy közösségen belül, annak számára gyakorlati úton objektivizálni az első körben nem áthidalhatónak mutatkozó véleménykülönbözőségek hátterében egymással szemben álló szubjektív meggyőződéseket.

Mindenek előtt először is szükségesnek érzem újra leszögezni egy fontos alapvetést: mint azt már részletesen kifejtettem a fent említett cikkemben is, ha csak egyetlen lépést is szeretnénk tenni egy hatékony konfliktuskezelő módszer megalkotásának irányába, nem folytathatjuk a vélemények és meggyőződések hierarchikus, egymás alá-fölérendelt viszonyának fenntartását, és az igaz-hamis dualitás örökös egymásnak szegezését. Nem lehet célunk a "győzelem", a totális önérdekérvényesítés, a másik fél fölé kerekedés diadala. El kell fogadnunk, hogy ha nem számolunk le ezekkel a beidegződött mentális reflexeinkkel, úgy eleve kizárt az objektivizáció sikere. Ebből kiindulva tehát törekvéseink fogalmai az "igaz-hamis" kategóriák feloldását követően a "jogos" és/vagy "érvényes" fogalmak köré csoportosulnak.

Tisztáznom kell továbbá, mit értek egyáltalán a "szubjektív" és az "objektív" fogalmak alatt. Általánosságban véve semmilyen abszolút fogalmat nem tartok érvényesíthetőnek a közhasználatban, mert azok túl nagy nyomást gyakorolnak bármely nem-abszolút fogalomra, amennyiben önmaguk abszolút voltánál fogva az első pillanattól fogva megkérdőjelezhetetlen fölénybe kerülnek minden egyes egyéb fogalommal szemben. A hivatkozott korábbi írásomban bevezettem egy új elvet, mintegy új "emberi jogot", a vélemény potenciális érvényességét illető elévülhetetlen alapvélelmet, amely a közösség minden egyes tagja részéről elismertetik, és mely a közösség minden egyes tagja felé kijár. Ez az elv már önmagában is, eleve kizárja az abszolút fogalmát a közösség közhasználatú fogalomrendszeréből. 

Ebből következik, hogy ebben a rendszerben a "szubjektív"/"objektív" sem abszolút értelemben veendő, illetve nem is egymással szembeállítható/szembeállítandó fogalmak. Sokkal inkább egylényegű, komplementer jellegű, szerves entitások, melyek szorosan ráilleszkednek minden egyes szituációra, melyben az Egy-etértés szinguláris objektuma egy kérdést illetően a Nem egy-etértés plurális szubjektumává alakul. A két fogalom tehát ilyen értelemben nem lényegi, csupán formai különbözőségeket mutat, és minden szituáció speciális és egyedi szubjekítv-objektív viszonyrendszert feltételez. Ennek a viszonynak a keretét minden esetben a vitás kérdés tárgya és az ahhoz kapcsolódó fogalmak, végeredményben maga a nyelv szolgáltatja, ám ebben az esetben a nyelvhasználatnak nincsen öncélja, mert az önérdekérvényesítés elvét, módszerünk kidolgozásának és későbbi sikeres alkalmazásának érdekében már a kezdetek kezdetén elvetettük. A nyelvet, mint médiumot ilyen módon tehermentesítve a fogalmak ellentétpárokká alakításának, és azok folytonos egymással való szembefeszítésének kényszerétől hatalmas teret nyerünk a belátásra a plurális-szubjektív Forma különböző szféráin keresztül a szinguláris-objektív Lényeg konszenzumára tekintve.

Azt kell tehát megértenünk, hogy nem áll közvetlen érdekünkben sem a konszenzus, sem a nézeteltérés, mert egyik állapot sem jár szükségszerű értékveszteséggel egyik fél részéről sem, és nem célunk egyik állapot feloldása a másik javára, mert egymást feltételező entitásokról van szó. A konszenzus az anyag nyugalmi állapota, az eltérés pedig az anyag dinamikus állapota, és egyik a másikon szervesen, akadály nélkül folyhat át, ha egyik fél sem emel mesterséges gátat a fogalmak közé.

Végezetül pedig egy kis ön-felülvizsgálat: nem gondolom, hogy célravezető lenne az az elgondolás, amit hivatkozott cikkemben leírok, miszerint ha nem sikerül szemtől szembe az érvek általi meggyőzés, a szubjektív álláspontot objektivizálni kellene. Átgondolva a kérdést és átvilágítva a konfliktushelyzetek gyökerét, immáron meggyőződésem, hogy a fent leírt kommunikációs alapelvek és szabályok betartása és tiszteletben tartása önmagában garantálja a sérülésmentes párbeszédet és a mindkét fél számára átjárható kommunikációt!

Ezen bejegyzésem egy fokkal személyesebb hangvételű lesz, mint amire általánosságban törekszem és törekedni fogok ezen az oldalon. Azért teszek kivételt ezúttal, mert merőben személyes megtapasztalások sora vezetett el oda, hogy meghozzam a döntést ennek az oldalnak, ennek a mozgalomnak az elindításáról, melynek hátterét szeretném vázolni ebben a bejegyzésben, ars poetica jelleggel, vallomásszerűen.

Jóideje, kora tizenéves korom óta úgy érzem, hogy valami mélységesen el van rontva ebben a dimenzióban, ezen a létsíkon, hogy egészen szar dolgok történnek körülöttünk, és hogy én ezen képtelen vagyok változtatni. Úgy éreztem, mintha minden felnőtt ember csupán eldöntendő kérdést tenne fel magának akkor, amikor azt kérdezi magától, hogy tud-e azonosulni azzal a társadalmi berendezkedéssel, amiben él, vagy sem, s ezután már nem is állít maga elé semmilyen további kihívást, mint hogy életvitelszerűen tartja magát választott álláspontjához, mint hőzöngő, elégedetlen rendszerkritikus, avagy a rendszer elégedett kiszolgálója vagy haszonélvezője. További konklúziók mintha nem lettek volna leszűrhetők a minket körülvevő valóságból - tetszik, vagy nem: ez van. A szerepek világosak voltak, ki voltak osztva, mindenki ismerte a játékszabályokat, a dolgok mentek a maguk rendje s módja szerint minden különösebb fennakadás nélkül - valakinek jobban, valakinek kevésbé. Idővel mindenki megszokta, hogy nincsen választása. Tulajdonképpen nem, valóban nem az ő hibájuk, mint azt gondoltam még nem is olyan régen. Mit tehettek volna ezek a minden politikai felelősség alól erőszakkal felmentett generációk? A gyümölcs, ha az öledbe pottyan, még ha kicsit túlérett is a hosszas, tétlen várakozástól, elfogyasztod jóízűen, s nem gondolsz rá, hogy mások fára másznak érte, s ha az ág legszélén van a legszebb példány, hát addig nyújtózkodnak, amíg el nem érik, vagy le nem zuhannak. Azt hiszem, hogy szüleinknek fogalmuk sem volt róla, hogy gyümölcsfa alatt állnak. Minket azonban, az én generációmat közvetlenül a fa alá szülték, a gyökérhez közel, őszi szüret idején.

15 éves lehettem, Zugló vasútállomás megállóban szálltam le a 7-es buszról. Suliba mentem extravagáns hippiruhában. A batikolt kord-trappert, mely derékban olyan szűk volt, hogy előtte való nap ki kellett hagynom a vacsorát, hogy beleférjek, előtte való nap szereztem be egy menő underground ruhaboltban. Talán életem legprovokatívabb öltözéke volt, s mint életem egyik legnapfényesebb emléke maradt meg számomra az az életérzés, amint azon a tavaszi reggelen, a buszból kilépve, heteroszexualitásomnak a legbiztosabb tudatában, a lehető legkifinomultabb feminin modorban vonulva haladtam át a buszmegállón keresztül a szürke vasúti átjáró alatt a kertváros gőgös magányán át egészen az iskoláig. Mondanom sem kell, sokat foglalkoztam akkoriban a külsőmmel. Rendkívüli mértékben élveztem másnak lenni, mint a tömeg. Soha életemben nem voltam olyannyira azonos önmagammal, mint azokban az időkben. Teljes mértékben meg voltam róla győződve, hogy születésemnél fogva különbözöm az átlagtól, és erre kimondhatatlanul büszke voltam.

Az élet kiszolgáltatott viszontagságain aktuálisan túl, beérkezésem eme tollpehely-bázisából visszatekintve ma már tudom, hogy egész generációm életérzését vettem akkor tudattalanul, személy szerint magamra és éltem meg oly bensőséges és önelégült önbizalommal, ami csakis a fiatal, elkényeztetett, ám sokra elhivatott kamaszember sajátja. Ez az életérzés csupán benyomás volt, ám alapja valós tényeken nyugodott. Generációm mentalitása radikálisan különbözik szüleim, nagyszüleim generációjának mentalitásától. S itt ne tévesszen meg bennünket a felszínen zajló, látszólagosan ellentmondásos jelenségek sokasága, melyek azt a képet festik, mintha semmi nem változott volna lényegében a megelőző rendszerekhez képest, melyekben az elnyomó és az elnyomott duális szerepfelosztása érvényesült, s melyben a társadalmi, politikai csoportok csupán egymással szemben tudták elképzelni érdekeik érvényesülésének egyetlen útját. Ezek egyrészt átmeneti tünetek, a régi, széteső rendszerek reakció-elven alapuló, kényszeres idegrángásai, másrészt tanulási folyamat, az új generációk szabadság-tapasztalatának első, zsigeri válaszai. Egy további szempont, amely az átmenet békés, erőszak- és konfliktusmentes menetét akadályozza a 20. század máig feldolgozatlan traumáinak szükség- és időszerű aktualizálódása. Ez a társadalom-lélektani jelenség a megelőző század közvetlenül nem feldolgozható, mérhetetlenül súlyos traumáinak átörökítése nyomán hárult a mi generációnkra, a közvetett és kollektív felelősség felvállalásának mostmár tovább nem halogatható, és semmilyen körülmény által fel nem menthető kötelességének formájában. Kétségtelenül komoly nehézség elé nézünk, kedves kortársaim, és aki még azzal áltatja magát, hogy van hová menekülni, azt sajnos ki kell, hogy ábrándítsam: a válság globális. Nincs hová mennünk. De jó hírem is van: nem is kell! Mert a megoldás: lokális.

A rendszer átjárható, de átjárhatatlan. Akárhová indulunk benne, ugyanoda érkezünk. Vagy két kaszt közé születünk, vagy az összes kaszt alá. A lépcsőfokok mind speciálisak és előre meghatározott szempontok határozzák meg a mindenkori következő lépést, az adott lépések megtételének motivációja azonban minden esetben egylényegű és azonos. A társadalom elméletben mobilis, a felljebbjutás ára végső soron az erkölcs és a gerincoszlop rugalmas hajlékonysága. A tőke erkölcsbe kerül, miközben az erkölcs a rendszer szemében értéktelen, hátráltató tényező. A tőke értéktelen. A tőke önérték, melynek emelkedése a rendszer szerint meghatározott értékrend alapján tehát az erkölcsi tartomány süllyedését előfeltételezi. S ha a tőke önérték, úgy a tőke-hierarchia önérdek. Semmit nem szolgál, csupán önnön létjogosultságát igazolja folyvást, s a lépcsőfokokon lépdelő kiszolgáltatott, a felemelkedés lehetőségében reménykedő milliók saját súlyuknál fogva hajtják lábuk alatt a mozgólépcsőt, haladásuknak éppen ellenkező irányába. A gépezet saját fogyasztóiból nyeri energiáját és mozgásban marad, a fogyasztók pedig egy helyben toporognak a neon-reklámfények és a különféle szolgáltatásokat kínáló gépsorok arzenáljának bűvöletében. Így részesülnek a haladás és növekedés illúziójában, de a szabadság, a szépség, a jó, vagy bármiféle univerzális idealitás fogalmát maguk a szolgáltatások definiálják a rendszer szótára szerint, s így a kör végül bezárul.

Annak idején én úgy hiszem, éreztem ezt, bár képtelen lettem volna megfogalmazni. Csak annyit tudtam, hogy nekem valahogy mást jelentett a jó és a szép, ha a szabadság elvont fogalmáról akkoriban még nem is nagyon gondolkodtam. Ma a jó és a szép gyakorlatilag nem létező fogalmak a kortárs művészeti vagy filozófiai terminológiában. Én személy szerint ezt nem tudom elfogadni. Az összemberi kudarcért, mint ember, vállalom a felelősséget, de a bűnbánat releváns szerepét immár tagadom. Nem gondolom, hogy a múlt bűneit újra és újra át kéne élni, hogy a hibáztatás, akár saját, akár mások irányába célravezető eszköz lenne. Egyetlen alkalommal kell átélni újra a múlt hibáit, és csak egyetlen céllal: hogy levonjuk belőlük a megfelelő konzekvenciákat arra nézvést, hogy a jövőben mily módon tudjuk madj elkerülni, megelőzni azokat. Jó és szép létezik, miért tagadnánk? Miért tagadnánk azt, hogy van, ami felemel, és van, ami letaszít? Miért hinnénk el a kornak, amely kudarcot vallot, és képtelen megbocsátani önmagának, hogy nincs többé érték és igazság a Földön, hogy a post-truth totális relativizmusa az egyetlen valóság? Miért legyünk mi ennek a része, ha minden porcikánk ellenkezik a világ üzenete ellen? Tudom, hogy ma már nem állíthatóak abszolút fogalmak. Az abszolút és az objektív szavak jelentése elveszett, értelmezhetetlenné vált. Miért van hát mégis, hogy én úton-útfélen abszolútba és objektívbe, törvény- és szükségszerűbe ütközöm? Miért vagyok én más? 

Nem gondolom, hogy más lennék. Csaképp nem vagyok hajlandó a történelem kitaposott ösvényén járni tovább, egynesen a pusztulás felé. Nem áll szándékomban több kudarcot elszenvedni az emberiség nevében, vagy bármilyen nyilvánvalóan kudarcra ítélt vállalkozáshoz önként csatlakozni. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Azt gondolom, hogy meg kell haladnunk ezt a kort, ennek a kornak a rendszeréből ki kell lépnünk, és valóban új történelembe kell fognunk. A dualitás negatív-pozitív egyensúlya a 20. században kibillent, mert elértük az abszolút mélypontot. És ezen már az sem változtat, ha még egy világháború tör ki, mert annak már reális tétje tulajdonképpen nem lesz. És ezt valahol már mindenki tudja. Élet vagy pokol, nem halál. Ebből nincs több kibúvó. Nincs már hová meghalni. Szellemek vagyunk, magas lények, és minden vallás csupán projekció, kivetülés, saját lényünk, sorsunk önkényes reprezentációja. Túl sokan tudják ezt ma már ahhoz, hogy az Univerzum felmentést adjon az emberi lénynek. Nem lesz hová megtérni. Viszont igenis van mit létrehozni! A rendszeren annyi a rés, hogy gyakorlatilag olyan, mint egy átjárócsarnok. Senki sem kényzerít, hogy benne maradjunk. 

Számomra 2017 nyarának végén elérkezett az a pillanat, amikor végképp megelégeltem életem virtuális és mesterségesen fenntartott különlétét a valóságtól, és végképp átláttam a rendszer fenntarthatatlanságának tényét. A végső lökést egy külső tényező, egész pontosan egy Guardian cikk adta meg (a cikk ezen a linken érhető el: https://www.theguardian.com/environment/true-north/2017/jul/17/neoliberalism-has-conned-us-into-fighting-climate-change-as-individuals). Ebben egyebek mellett (mint pl. a neoliberalizmus történelmi előzményei, a rendszer megalkotása, történelmi háttere - nagyon érdekes olvasmány) arról írnak, hogy bár valóban létezik felelősség, mely egyénenként mindenkit terhel környezetének megóvása érdekében, ám addig, amíg összesen mindössze kb. száz cég felel a világon az összes szén-dioxid kibocsátás 71%-áért, addig az egyén gyakorlatilag tehetetlen, még akkor is, ha ökológiai lábnyomát akár 0 hektárra zsugorítja is. Innen a név tehát: nem csak a te hibád! Ma divat azt állítani, hogy ha mind egyenként megváltozunk, akkor végül mindenki megváltozik. A cikk arra hívja fel a figyelmet, hogy itt az ideje annak, hogy felhagyjunk ezzel a gondolkodásmóddal, és ráébredjünk arra, hogy ez téves út, és nem vezet végső célra. Igenis közösségekbe kell tömörülnünk, és szembe kell helyezkednünk a fennálló rendszer törekvéseivel és érdekeivel.

Elhatároztam tehát, hogy én kezdeményezője leszek egy ilyen alternatív, független közösségnek. Mostantól minden héten jelentkezni fogok egy cikkel, és ezekben hétről hétre fel fogom vázolni régóta érlelődő víziómat egy új típusú közösségszerveződési elvről. Ezen elvek filozófiai és erkölcsi alapon nyugvó elgondolások lesznek, mert meggyőződésem, hogy új, egészséges és igazságos társadalmat csakis szellemi és morális úton keresztül lehet építeni (ez nyilvánvalóan és közvetlenül kikövetkeztethető a jelen társadalmak válságtüneteinek inverz analízisének útján, melyből egyet fentebb már prezentáltam). 2018 elejétől közösségtalálkozókat szervezek majd, melyek során az elvek gyakorlati alkalmazásának technikáit fogjuk gyakorolni, melyen technikákat szintén ezen az oldalon fogom kidolgozni addigra (egy ilyen technikát már kidolgoztam, "Az igazság fogalmának átértékelése..." kezdetű bejegyzésemben olvashattok példát arra, miképpen, milyen irányból szeretném megközelíteni a problémás kérdéseket, ajánlom mindenkinek figyelmébe a cikket ezúton is!). Nyárra nézve, amennyiben kezdeményezésem irányába érdeklődés mutatkozik, tábort szervezek majd, melynek során az évközi találkozóink alkalmával begyakorolt technikákat élesben is kipróbálhatjuk majd, létrehozva ezzel egy új társadalmi modellt, egy toleranciára és empátiára épülő magatartáskultúrát és az együttélésnek és együttműködésnek egy igazságos és hatékony szabályrendszerét. 

Nem árulok zsákbamacskát: minden egyes embertől, aki csatlakozna kezdeményezésemhez, maximális emberi tartást, tiszteletet és alázatot várok el. Cserébe természetesen garantálom, hogy hiánytalanul megszolgálom a jelentkező mozgalomba fektetett összes bizalmát.

Arra invitálok mindenkit, hogy mutassunk fel egy alternatívát, példát saját generációnk és a jövő generációi felé egyaránt. Ne várjuk meg, míg a rendszer felemészti önmagát. Öregkorunk nyugalmát készítjük elő, és az ügy nem várhat, mert nagy munka áll előttünk. Át kell vezetnünk az emberiséget egy új korszakba. Nem, barátaim, a feladat nem kisebb ennél. Kezdjük el a munkát!

Csatlakozzatok!

Ádám

Megértettem, hogy az Igazság nem bipoláris (igaz/hamis), hanem univerzális (valós, beigazolt) kategória. Nem állíthatok Igazat visszamenőlegesen anélkül, hogy szavaim utólagosan ne igazolnának engem. Az erkölcsi rend emberi, s nem isteni törvény. Az Univerzum pedig erkölcsi rend, s nem emberi törvény. Az Igazságot igazolhatom, felelősen szavaimért, de kapcsolatom az Igazsággal csak alkalmi, ideiglenes és érintőleges lehet. Az Igazságnak csupán képviselője s közvetítője lehetek, birtoklója semmiképp sem. A mérleget kiegyensúlyozó középpont vagyok. Ha a mérleg rúdja nyugvópontra lel bennem, azaz ha szavaim kiállják működésem s tevékenykedésem próbáját, úgy az Igazságot hitelesen képviseltem. Ha a rúd bármely irányba elbillen - s nem csak két, de számtalan irányba billenhet, hiszen immár az univerzális tér a játszótere, s nem egy absztrakt, kétfelé súlyozott sík -, abban az esetben megdőlt az Igazság, tevékenykedésemmel hiteltelenné tettem saját szavaimat. Azonban ez senki máson nem múlhatott, csupán rajtam, mert én voltam a középpont, aki egyensúlyoztam a szó és a hozzá rendelt tett viszonyát, melyek együttesen alkotnak egy Igazságot. A végeredmény, hogy az Igazság áll, vagy bukik. De hangsúlyozom: az Igazság áll, vagy bukik, s nem a "hamisság". 

Egy új, igazságos társadalom egyik alapfeltétele, hogy a benne élők megtanulják megérteni egymást. A kétoldalú mérlegelés elvét el kell vetni, mert állandó forrása a viszálynak, ellenségeskedésnek, egyet-nem-értésnek. A súlyt nem két külső pontra kell helyezni, hanem egyetlen belső pontra: önmagunkra. Be kell látnunk: képtelenség, hogy mindenki egyféleképp gondolkozzon minden kérdést illetően. Épp ezért a békés együttélés érdekében megoldást kell találnunk arra, hogy áthidaljuk a távolságot két különböző nézet között. 

Az első és legfontosabb kitétel ennek érdekében: mindenkit egyformán illessen meg egy elévülhetetlen alapvélelem a közösség minden tagja részéről nézetének potenciális relevanciáját illetően. Ezt gyakorlatilag mint egy új emberi jog kell bevezetnünk a közösségben. Ha egy kérdésben vita vagy nézeteltérés támad, a feleknek elsőként meg kell kísérelniük nyomós észérvekkel alátámasztani az adott kérdésről vallot nézeteiket. Ezen nézetek mindkét fél részéről potenciálisan "igaznak", tehát jogosnak, érvényesnek feltételeztetnek. Ha a vita során valamely fél érvei meggyőzik az egyik félt, hogy a másik által vallot nézetek a vitás kérdést illetően jobban megállják a helyüket a gyakorlatban, úgy elpártolhat saját nézetétől a másik fél javára. Ha ez a megegyezés nem tud létrejönni, mert az érvek nem elég meggyőzőek egyik fél számára sem, abban az esetben következne a gyakorlat próbája, melynek során az adott vitás kérdés súlyával arányos időtartamban be kell igazolni a két fél nézetének valós érvényét. A vitás kérdés tárgyát reális, racionális, tehát mérhető, objektív tárggyá kell átalakítani. Ezen átalakítás módszerét egy későbbi bejegyzésben fogom kidolgozni.

Ahhoz, hogy nézeteinkkel, elképzeléseinkkel sohase azonosuljunk olyan mértékben, hogy azt egy vitás szituációban csak bármely másik nézet ellenében, s nem amellett, vele egyenrangú, potenciálisan egyaránt beigazolható nézetként tudjuk elgondolni, szükséges némi mentális előképzettség. Ehhez egyéni meditációs, valamint páros retorikai gyakorlatokat végzünk majd, melyek során pártatlan moderátorok felügyelete mellett fogunk egy-egy felet egy fiktív nézeteltérésben egymással szembeállítani. Ezen gyakorlatok során a közösség tagjai felkészíthetik egymást a valós szituációkra, melyekben élesíteni tudják majd a gyakorlások alkalmával megszerzett tapasztalataikat.

Senkinek sincs igaza, mert képtelenek vagyunk az igazságot birtokolni. Nem lehet igazunk! Nincsen igazunk! Nincsen nekünk belőle! Mikor legelső, bemutatkozó bejegyzésemben azt állítottam, hogy igazságérzetem az Igazságból táplálkozik, azzal azt közöltem, hogy én már meghaladtam a poláris gondokodásmód kulturálisan régről beidegződött mechanizmusát, mert a gyakorlat életem során minden esetben cáfolta ezen mechanizmus sikeres alkalmazhatóságának lehetőségét, mikor egy helyzet vitát szült egy kérdést illetően. Szükségszerűen sérüléssel, értékveszteséggel jár a kettős gondolkodás, legalább az egyik fél, a "vesztes" fél számára, akinek ellenében a másik fél nézete, vagy annak vallója dominánsabbnak bizonyult az övénél avagy őnála. Végső soron nincsenek eszközeink, főképp nem társadalmi szinten, melyekkel kordában tudnánk tartani az önérdekérvényesítésre törő vitát. Ideig-óráig fenntartható ugyan a békének és közmegegyezésnek, vagy legalább az arra való törekvésnek a látszata, de az igaz/hamis felfogás (melynek társadalmi kivetülése az osztályok évezredes, civilizációkon átívelő alá-fölérendelt piramisa) legvége mégis minden esetben, predesztináltan háború, nyomor, a javak igazságtalan és aránytalan elosztása, az erő dominanciája, "szabad" verseny, tőke-darwinizmus, s mindennek végül rendszerszinten is intézményesült globális szimbóluma: a kapitalizmus (- dehát mit is várunk attól az államközi berendezkedéstől, amely már a hiányból is versenyt űz?) Igazságérzetemet tehát az Igazságra alapoztam, amely egy igenis objektív és mérhető, racionálisan is beigazolható entitás - már amennyiben leszámolunk azzal a meddő és rendkívül káros kísértéssel, hogy szubjektív birtokosaiként előlépve csúfoljuk meg Őt mérhetetlenül felfuvalkodott szemérmetlenségünkben. Az Igazság igenis megmutatkozik és beigazolja Önmagát közvetlenül rajtunk keresztül bárki számára, ha méltóképpen, alázattal képviseljük - nem is véletlen, hogy a világ vezetői ma a legerkölcstelenebb cinizmussal, az alázat és empátia legapróbb jelei nélkül képesek csak igazgatni velejükig igazságtalan, hazug, korrupt kis rendszereiket. Nem vagyok benne biztos, hogy a fokozatos emberi romlás okozza az egyre felelőtlenebb és önzőbb lépéseket - azt hiszem, hogy ezen lépések megtételének érdekében hozza meg az ember önnön erkölcsének lerontását célzó, önkéntes döntéseit. 

Én azt állítom, hogy két érték eltéréséből nem kell szükségszerűen következzen, hogy egy adott érték pusztán a másik érték negativizálásával tudja elnyerni maga számára a pozitív előjelet. Véleményem szerint van realitása, tehát megvalósítható az a társadalmi berendezkedés, amely képes fenn tartani magát az összérték (a nagyközösség) abszolút pozitív tartományában, a benne foglalt részértékeknek (a közösség szuverén, önmérséklő, felelős tagjainak) korrekció- vagy kompenzációkényszerétől és -igényétől mentesen is. Persze csakis olyan feltételek, szabályok mellett, melyek betartása elsődleges és jól felfogott érdeke a közösség minden tagjának.

Mindazoknak, akik az elképzeléseimet utópizmusnak vagy idealizmusnak bélyegzik, azt üzenem: minden bizonnyal nem bíznak még eléggé önmagukban, saját készségeikben, képességeikben, nem képesek feltételezni önmagukról azt az alázatot, türelmet, elkötelezettséget és önfegyelmet, amelyet ez a közösség megkövetel tagjaitól. Ám úgy gondolom, hogy ezek a készségek fejleszthetők, gyakorolhatók, tanulhatók. Úgy gondolom, hogy személyiségünk rejtett zugaihoz ma sokkal könnyebb hozzáférésünk van, mert míg egy világ pusztul, romlik és omladozik, addig egy új, színes, organikus, szerves világ nyílik, bontakozik. Aki érzi a változás szelét, és elég tisztán lát hozzá, hogy elhiggye, hogy ez valóság, annak most döntést kell hoznia: bátran kilép a most még viszonylagos kényelmet nyújtó, ám destruktív rendszer kereteiből, és elkezdi előkészíteni annak alternatíváját, egy tudatos, békés és természetbarát társadalmat, avagy folytatja fogyasztóként bioüzemanyag-vegetációját a rendszer gépezetében. Kétségtelenül kettéválik a tábor: a kishitű tömeg gyűlölködő csordaszellemének és a kizsákmányolás utolsókat harácsoló rendszerének eme kétségbeesett, őrjöngő, toporzékoló haláltánca közepette sokaknak már minden érzékük eltompult, hogy a természet gyengéd hívását meghallják. De akik még hallják a hívást, azok tudják, hogy páratlan tudati forradalom zajlik, és az évszázad végére a forradalom véget ér. Vagy megszüli önmagát az új ember, vagy átadja helyét egy másik, méltóbb fajnak. Harmadik lehetőség: nincs.