Ezen bejegyzésem egy fokkal személyesebb hangvételű lesz, mint amire általánosságban törekszem és törekedni fogok ezen az oldalon. Azért teszek kivételt ezúttal, mert merőben személyes megtapasztalások sora vezetett el oda, hogy meghozzam a döntést ennek az oldalnak, ennek a mozgalomnak az elindításáról, melynek hátterét szeretném vázolni ebben a bejegyzésben, ars poetica jelleggel, vallomásszerűen.
Jóideje, kora tizenéves korom óta úgy érzem, hogy valami mélységesen el van rontva ebben a dimenzióban, ezen a létsíkon, hogy egészen szar dolgok történnek körülöttünk, és hogy én ezen képtelen vagyok változtatni. Úgy éreztem, mintha minden felnőtt ember csupán eldöntendő kérdést tenne fel magának akkor, amikor azt kérdezi magától, hogy tud-e azonosulni azzal a társadalmi berendezkedéssel, amiben él, vagy sem, s ezután már nem is állít maga elé semmilyen további kihívást, mint hogy életvitelszerűen tartja magát választott álláspontjához, mint hőzöngő, elégedetlen rendszerkritikus, avagy a rendszer elégedett kiszolgálója vagy haszonélvezője. További konklúziók mintha nem lettek volna leszűrhetők a minket körülvevő valóságból - tetszik, vagy nem: ez van. A szerepek világosak voltak, ki voltak osztva, mindenki ismerte a játékszabályokat, a dolgok mentek a maguk rendje s módja szerint minden különösebb fennakadás nélkül - valakinek jobban, valakinek kevésbé. Idővel mindenki megszokta, hogy nincsen választása. Tulajdonképpen nem, valóban nem az ő hibájuk, mint azt gondoltam még nem is olyan régen. Mit tehettek volna ezek a minden politikai felelősség alól erőszakkal felmentett generációk? A gyümölcs, ha az öledbe pottyan, még ha kicsit túlérett is a hosszas, tétlen várakozástól, elfogyasztod jóízűen, s nem gondolsz rá, hogy mások fára másznak érte, s ha az ág legszélén van a legszebb példány, hát addig nyújtózkodnak, amíg el nem érik, vagy le nem zuhannak. Azt hiszem, hogy szüleinknek fogalmuk sem volt róla, hogy gyümölcsfa alatt állnak. Minket azonban, az én generációmat közvetlenül a fa alá szülték, a gyökérhez közel, őszi szüret idején.
15 éves lehettem, Zugló vasútállomás megállóban szálltam le a 7-es buszról. Suliba mentem extravagáns hippiruhában. A batikolt kord-trappert, mely derékban olyan szűk volt, hogy előtte való nap ki kellett hagynom a vacsorát, hogy beleférjek, előtte való nap szereztem be egy menő underground ruhaboltban. Talán életem legprovokatívabb öltözéke volt, s mint életem egyik legnapfényesebb emléke maradt meg számomra az az életérzés, amint azon a tavaszi reggelen, a buszból kilépve, heteroszexualitásomnak a legbiztosabb tudatában, a lehető legkifinomultabb feminin modorban vonulva haladtam át a buszmegállón keresztül a szürke vasúti átjáró alatt a kertváros gőgös magányán át egészen az iskoláig. Mondanom sem kell, sokat foglalkoztam akkoriban a külsőmmel. Rendkívüli mértékben élveztem másnak lenni, mint a tömeg. Soha életemben nem voltam olyannyira azonos önmagammal, mint azokban az időkben. Teljes mértékben meg voltam róla győződve, hogy születésemnél fogva különbözöm az átlagtól, és erre kimondhatatlanul büszke voltam.
Az élet kiszolgáltatott viszontagságain aktuálisan túl, beérkezésem eme tollpehely-bázisából visszatekintve ma már tudom, hogy egész generációm életérzését vettem akkor tudattalanul, személy szerint magamra és éltem meg oly bensőséges és önelégült önbizalommal, ami csakis a fiatal, elkényeztetett, ám sokra elhivatott kamaszember sajátja. Ez az életérzés csupán benyomás volt, ám alapja valós tényeken nyugodott. Generációm mentalitása radikálisan különbözik szüleim, nagyszüleim generációjának mentalitásától. S itt ne tévesszen meg bennünket a felszínen zajló, látszólagosan ellentmondásos jelenségek sokasága, melyek azt a képet festik, mintha semmi nem változott volna lényegében a megelőző rendszerekhez képest, melyekben az elnyomó és az elnyomott duális szerepfelosztása érvényesült, s melyben a társadalmi, politikai csoportok csupán egymással szemben tudták elképzelni érdekeik érvényesülésének egyetlen útját. Ezek egyrészt átmeneti tünetek, a régi, széteső rendszerek reakció-elven alapuló, kényszeres idegrángásai, másrészt tanulási folyamat, az új generációk szabadság-tapasztalatának első, zsigeri válaszai. Egy további szempont, amely az átmenet békés, erőszak- és konfliktusmentes menetét akadályozza a 20. század máig feldolgozatlan traumáinak szükség- és időszerű aktualizálódása. Ez a társadalom-lélektani jelenség a megelőző század közvetlenül nem feldolgozható, mérhetetlenül súlyos traumáinak átörökítése nyomán hárult a mi generációnkra, a közvetett és kollektív felelősség felvállalásának mostmár tovább nem halogatható, és semmilyen körülmény által fel nem menthető kötelességének formájában. Kétségtelenül komoly nehézség elé nézünk, kedves kortársaim, és aki még azzal áltatja magát, hogy van hová menekülni, azt sajnos ki kell, hogy ábrándítsam: a válság globális. Nincs hová mennünk. De jó hírem is van: nem is kell! Mert a megoldás: lokális.
A rendszer átjárható, de átjárhatatlan. Akárhová indulunk benne, ugyanoda érkezünk. Vagy két kaszt közé születünk, vagy az összes kaszt alá. A lépcsőfokok mind speciálisak és előre meghatározott szempontok határozzák meg a mindenkori következő lépést, az adott lépések megtételének motivációja azonban minden esetben egylényegű és azonos. A társadalom elméletben mobilis, a felljebbjutás ára végső soron az erkölcs és a gerincoszlop rugalmas hajlékonysága. A tőke erkölcsbe kerül, miközben az erkölcs a rendszer szemében értéktelen, hátráltató tényező. A tőke értéktelen. A tőke önérték, melynek emelkedése a rendszer szerint meghatározott értékrend alapján tehát az erkölcsi tartomány süllyedését előfeltételezi. S ha a tőke önérték, úgy a tőke-hierarchia önérdek. Semmit nem szolgál, csupán önnön létjogosultságát igazolja folyvást, s a lépcsőfokokon lépdelő kiszolgáltatott, a felemelkedés lehetőségében reménykedő milliók saját súlyuknál fogva hajtják lábuk alatt a mozgólépcsőt, haladásuknak éppen ellenkező irányába. A gépezet saját fogyasztóiból nyeri energiáját és mozgásban marad, a fogyasztók pedig egy helyben toporognak a neon-reklámfények és a különféle szolgáltatásokat kínáló gépsorok arzenáljának bűvöletében. Így részesülnek a haladás és növekedés illúziójában, de a szabadság, a szépség, a jó, vagy bármiféle univerzális idealitás fogalmát maguk a szolgáltatások definiálják a rendszer szótára szerint, s így a kör végül bezárul.
Annak idején én úgy hiszem, éreztem ezt, bár képtelen lettem volna megfogalmazni. Csak annyit tudtam, hogy nekem valahogy mást jelentett a jó és a szép, ha a szabadság elvont fogalmáról akkoriban még nem is nagyon gondolkodtam. Ma a jó és a szép gyakorlatilag nem létező fogalmak a kortárs művészeti vagy filozófiai terminológiában. Én személy szerint ezt nem tudom elfogadni. Az összemberi kudarcért, mint ember, vállalom a felelősséget, de a bűnbánat releváns szerepét immár tagadom. Nem gondolom, hogy a múlt bűneit újra és újra át kéne élni, hogy a hibáztatás, akár saját, akár mások irányába célravezető eszköz lenne. Egyetlen alkalommal kell átélni újra a múlt hibáit, és csak egyetlen céllal: hogy levonjuk belőlük a megfelelő konzekvenciákat arra nézvést, hogy a jövőben mily módon tudjuk madj elkerülni, megelőzni azokat. Jó és szép létezik, miért tagadnánk? Miért tagadnánk azt, hogy van, ami felemel, és van, ami letaszít? Miért hinnénk el a kornak, amely kudarcot vallot, és képtelen megbocsátani önmagának, hogy nincs többé érték és igazság a Földön, hogy a post-truth totális relativizmusa az egyetlen valóság? Miért legyünk mi ennek a része, ha minden porcikánk ellenkezik a világ üzenete ellen? Tudom, hogy ma már nem állíthatóak abszolút fogalmak. Az abszolút és az objektív szavak jelentése elveszett, értelmezhetetlenné vált. Miért van hát mégis, hogy én úton-útfélen abszolútba és objektívbe, törvény- és szükségszerűbe ütközöm? Miért vagyok én más?
Nem gondolom, hogy más lennék. Csaképp nem vagyok hajlandó a történelem kitaposott ösvényén járni tovább, egynesen a pusztulás felé. Nem áll szándékomban több kudarcot elszenvedni az emberiség nevében, vagy bármilyen nyilvánvalóan kudarcra ítélt vállalkozáshoz önként csatlakozni. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Azt gondolom, hogy meg kell haladnunk ezt a kort, ennek a kornak a rendszeréből ki kell lépnünk, és valóban új történelembe kell fognunk. A dualitás negatív-pozitív egyensúlya a 20. században kibillent, mert elértük az abszolút mélypontot. És ezen már az sem változtat, ha még egy világháború tör ki, mert annak már reális tétje tulajdonképpen nem lesz. És ezt valahol már mindenki tudja. Élet vagy pokol, nem halál. Ebből nincs több kibúvó. Nincs már hová meghalni. Szellemek vagyunk, magas lények, és minden vallás csupán projekció, kivetülés, saját lényünk, sorsunk önkényes reprezentációja. Túl sokan tudják ezt ma már ahhoz, hogy az Univerzum felmentést adjon az emberi lénynek. Nem lesz hová megtérni. Viszont igenis van mit létrehozni! A rendszeren annyi a rés, hogy gyakorlatilag olyan, mint egy átjárócsarnok. Senki sem kényzerít, hogy benne maradjunk.
Számomra 2017 nyarának végén elérkezett az a pillanat, amikor végképp megelégeltem életem virtuális és mesterségesen fenntartott különlétét a valóságtól, és végképp átláttam a rendszer fenntarthatatlanságának tényét. A végső lökést egy külső tényező, egész pontosan egy Guardian cikk adta meg (a cikk ezen a linken érhető el: https://www.theguardian.com/environment/true-north/2017/jul/17/neoliberalism-has-conned-us-into-fighting-climate-change-as-individuals). Ebben egyebek mellett (mint pl. a neoliberalizmus történelmi előzményei, a rendszer megalkotása, történelmi háttere - nagyon érdekes olvasmány) arról írnak, hogy bár valóban létezik felelősség, mely egyénenként mindenkit terhel környezetének megóvása érdekében, ám addig, amíg összesen mindössze kb. száz cég felel a világon az összes szén-dioxid kibocsátás 71%-áért, addig az egyén gyakorlatilag tehetetlen, még akkor is, ha ökológiai lábnyomát akár 0 hektárra zsugorítja is. Innen a név tehát: nem csak a te hibád! Ma divat azt állítani, hogy ha mind egyenként megváltozunk, akkor végül mindenki megváltozik. A cikk arra hívja fel a figyelmet, hogy itt az ideje annak, hogy felhagyjunk ezzel a gondolkodásmóddal, és ráébredjünk arra, hogy ez téves út, és nem vezet végső célra. Igenis közösségekbe kell tömörülnünk, és szembe kell helyezkednünk a fennálló rendszer törekvéseivel és érdekeivel.
Elhatároztam tehát, hogy én kezdeményezője leszek egy ilyen alternatív, független közösségnek. Mostantól minden héten jelentkezni fogok egy cikkel, és ezekben hétről hétre fel fogom vázolni régóta érlelődő víziómat egy új típusú közösségszerveződési elvről. Ezen elvek filozófiai és erkölcsi alapon nyugvó elgondolások lesznek, mert meggyőződésem, hogy új, egészséges és igazságos társadalmat csakis szellemi és morális úton keresztül lehet építeni (ez nyilvánvalóan és közvetlenül kikövetkeztethető a jelen társadalmak válságtüneteinek inverz analízisének útján, melyből egyet fentebb már prezentáltam). 2018 elejétől közösségtalálkozókat szervezek majd, melyek során az elvek gyakorlati alkalmazásának technikáit fogjuk gyakorolni, melyen technikákat szintén ezen az oldalon fogom kidolgozni addigra (egy ilyen technikát már kidolgoztam, "Az igazság fogalmának átértékelése..." kezdetű bejegyzésemben olvashattok példát arra, miképpen, milyen irányból szeretném megközelíteni a problémás kérdéseket, ajánlom mindenkinek figyelmébe a cikket ezúton is!). Nyárra nézve, amennyiben kezdeményezésem irányába érdeklődés mutatkozik, tábort szervezek majd, melynek során az évközi találkozóink alkalmával begyakorolt technikákat élesben is kipróbálhatjuk majd, létrehozva ezzel egy új társadalmi modellt, egy toleranciára és empátiára épülő magatartáskultúrát és az együttélésnek és együttműködésnek egy igazságos és hatékony szabályrendszerét.
Nem árulok zsákbamacskát: minden egyes embertől, aki csatlakozna kezdeményezésemhez, maximális emberi tartást, tiszteletet és alázatot várok el. Cserébe természetesen garantálom, hogy hiánytalanul megszolgálom a jelentkező mozgalomba fektetett összes bizalmát.
Arra invitálok mindenkit, hogy mutassunk fel egy alternatívát, példát saját generációnk és a jövő generációi felé egyaránt. Ne várjuk meg, míg a rendszer felemészti önmagát. Öregkorunk nyugalmát készítjük elő, és az ügy nem várhat, mert nagy munka áll előttünk. Át kell vezetnünk az emberiséget egy új korszakba. Nem, barátaim, a feladat nem kisebb ennél. Kezdjük el a munkát!
Csatlakozzatok!
Ádám
