"Én azt állítom, hogy két érték eltéréséből nem kell szükségszerűen következzen, hogy egy adott érték pusztán a másik érték negativizálásával tudja elnyerni maga számára a pozitív előjelet. Véleményem szerint van realitása, tehát megvalósítható az a társadalmi berendezkedés, amely képes fenn tartani magát az összérték (a nagyközösség) abszolút pozitív tartományában, a benne foglalt részértékeknek (a közösség szuverén, önmérséklő, felelős tagjainak) korrekció- vagy kompenzációkényszerétől és -igényétől mentesen is. Persze csakis olyan feltételek, szabályok mellett, melyek betartása elsődleges és jól felfogott érdeke a közösség minden tagjának." - idézet a már többször hivatkozott "Az igazság fogalmának átértékelése az új társadalom fenntartható békéjének érdekében" cikkemből. Jelen írásomban arra vállalkozom, hogy megmagyarázzam, mit is értek az "összérték pozitív tartománya" meghatározás alatt.
Első és legfontosabb leszögeznivalóm, hogy a "pozitív" szó itt nem jelző, hanem határozószó. Ezen belül nem minőséget határoz meg, hanem értéket. Ezen belül nem humán, hanem reál értéket. Ezen belül pedig nem anyagiakban meghatározható reál-értéket, hanem a személyek közötti kommunikációs interakciók során végbemenő információ-tranzakciók reál-értékét. Mi határozza meg tehát egy társadalmi berendezkedés informális reál-értékét? Egyáltalán miben mérhető, mi a mértékegység?
Az általam hétről hétre felvázolt társadalmi modellben a társadalom összesített értékeinek legelemibb értékhordozója az egyén. Egyén = 1 én. Egy x tagból álló közösség összértéke tehát: x én. Ez világosan következik egy általam már korábban, a "Forma és Lényeg, az átjárható kommunikáció módszertana, a nyelv tehermentesítése" című cikkemben leszögezett alapvetésből, miszerint nincsen abszolút vagy objektív fogalom vagy entitás, amely bármely adott értéket önmagában meghatározó érvénnyel bírna. Hogyha a hivatkozott cikkemben levezetett elgondolások alapján elfogadjuk ezt a tételt, akkor törvényszerűen elfogadtuk vele együtt azt is, hogy a fogalmak és vélemények egymás alá-fölérendeltségének érvénytelenítésével az egyes egyének egymás alá-fölérendeltségének lehetősége is automatikusan kiszorul a lehetőségek köréből, hiszen ebben az esetben az egyének - adott fogalmak és vélemények képviselői - nem rendelkeznek eszközökkel egyik vagy másik társuk fölé kerekedni, leszámítva persze a fizikai erőszakot, amelyet azonban alapszabályban tiltana a közösség. Hozzáteszem, a tehermentesített és átjárható nyelvhasználat keretei között elméletben nem maradna kiváltó ok a fizikai erőszak alkalmazására, mert a fogalmak elveszítenék abszolút ellentétes jellegüket, amely a legtöbb esetben a konfliktusok elsődleges és fő forrása.
Egységet meghatározni olyan elemekből lehet, amelyek természetüknél fogva egyenlőek. Márpedig a fentiek alapján az egyenlőség legnagyobb halmaza közösségen belül az egyén, azaz minden egyes ember. Egységnyi érték hordozója tehát maga az egyén, mértékegysége az én. Hogy tud egy x énből álló közösség összértéke a pozitív tartományon belül maradni? Ezt a legszemléletesebben úgy tudom bemutatni, ha felvázolom azt az esetet, amikor ez nem sikerül. Ehhez közbe kell iktatnom egy etikai jellegű kitekintést:
"Az Igazságot igazolhatom, felelősen szavaimért, de kapcsolatom az Igazsággal csak alkalmi, ideiglenes és érintőleges lehet. Az Igazságnak csupán képviselője s közvetítője lehetek, birtoklója semmiképp sem. A mérleget kiegyensúlyozó középpont vagyok. Ha a mérleg rúdja nyugvópontra lel bennem, azaz ha szavaim kiállják működésem s tevékenykedésem próbáját, úgy az Igazságot hitelesen képviseltem. Ha a rúd bármely irányba elbillen - s nem csak két, de számtalan irányba billenhet, hiszen immár az univerzális tér a játszótere, s nem egy absztrakt, kétfelé súlyozott sík -, abban az esetben megdőlt az Igazság, tevékenykedésemmel hiteltelenné tettem saját szavaimat. Azonban ez senki máson nem múlhatott, csupán rajtam, mert én voltam a középpont, aki egyensúlyoztam a szó és a hozzá rendelt tett viszonyát, melyek együttesen alkotnak egy Igazságot. A végeredmény, hogy az Igazság áll, vagy bukik. De hangsúlyozom: az Igazság áll, vagy bukik, s nem a "hamisság"." - idézet újfent "Az igazság fogalmának átértékelése..." című cikkemből.
Azt állítom tehát, hogy tetteimet és szavaimat kiegyensúlyozó középpont, origó vagyok, a matematikai értelemben vett 0. Hogy a rajtam egyensúlyozó mérleg rúdja ne billenjen ki egyik irányba sem, arra van szükség, hogy a magammal intézett elszámolás egyezzen a külvilág felé intézett elszámolásommal. Amennyiben nem egyezik, úgy a képzeletbeli mérleg rúdja kibillen. Ezen elgondolásom azon a cáfolhatatlan tényen nyugszik, hogy ami elkövettetett, az meg nem másítható, akkor sem, ha szavaink a megtörtént valóságtól eltérő valóságképet festenek. Azonban akár elbillen a mérleg, akár nem, csakis egyetlen módon lehetünk bizonyosak a mérleg méréseinek, kilengéseinek hiteles és helyes eredményeiben: ha tudjuk, hogy a mérleg két nyelvét kiegyensúlyozó pont két egyenlő részre osztja a mérleg két nyelvét, ergo ha tudjuk, hogy a pont a mérleg rúdjának pontosan annak felezési pontjával megegyező helyén, annak origóján helyezkedik el.
Azt állítom, hogy Én (= 1 én), mint a megszemélyesített origó, önerőből, külső behatás híján képtelen vagyok eltávolodni ezen kijelölt pontról, a mérleget kiegyensúlyozó középpontról. Vegyük észre: az igazság - a megszemélyesített, origón egyensúyozó rúd - itt semmilyen értelemben nem elvont kategória, pusztán a múltbeli megtörténés tényszerű mikéntje, amellyel a tetteimhez viszonyított szavaim önálló, zárt viszonyrendszerén keresztül a külvilágban valamilyen viszonyt ápolok. Az igazság maga a megtörténés, és viszonyom hozzá a külvilág számára tetteimet igazoló/nemigazoló szavaimban ölt testet. Önmagában ezen tény nem ad okot a feltételezésre, hogy az egyén képes lenne önnön saját, szuverén erejénél fogva elmozdulni természetnél fogva adott középpontjáról, amely az Ő (= 1 én) és a tényszerű megtörténések megállíthatatlan, időbeli sorozata közötti viszony mintáinak mindenkori, pártatlan közvetítője, mert az magával vonná azt a következtetést is, hogy puszta szavaival képes változtatni a múltban már megtörtént eseményeken, hiszen önkényesen megváltoztathatja viszonyát a megtörtént valósággal anélkül, hogy a rajta egyensúlyozó rúd bármelyik irányba is elbillenne.
Mindez azonban nem zárja ki azt, hogy valamely külső behatás, erőszakos beavatkozás, manipuláció során nem torzulhat a mérési eredmény. Ma nem lehet megítélni szinte egyetlen emberi szituációt sem anélkül, hogy ne vegyük számba a közrejátszó társadalmi, egyéni, szociális körülményeket, amelyek befolyásolták az adott szituáció kimenetelét. A mai modern társadalmakban egy átlagembernek szinte lehetetlen olyan döntést hoznia, amely teljes egészében önálló lenne, és ne valamely önkényesen fölérendelt szerv, médium vagy hatóság befolyása alatt született volna, mert ebben az esetben olyan "tényeket" vesz alapul döntésének meghozatala során, amelyeket ő valóságosan megtörténtnek vél, holott egyébként semmiféle garancia nincsen arra, hogy nem légből kapott, valamilyen felsőbb érdek által diktált alternatív "valóság" az, amelyre az adott egyén a döntését alapozza. Ebben az esetben áll fenn az a paradoxon, hogy a "megtörtént valóság" ezer és ezer arculatot ölt, amihez képest emberek tömegei tartanak fenn önmagukban akár kiegyensúlyozott viszonyt, annak ellenére, hogy az egyszeri, cáfolhatatlanul megtörtént valóság, a háttérben zajló, tényleges tetteken alapuló események időbeli sorozata adott esetben köszönőviszonyban sincsen a számtalan közszájon forgó valóságváltozatokkal.
Vegyük csak alapul a természet törvényeit, mint eddigi tapasztalataink alapján a legmegbízhatóbb, legkövetkezetesebb, legidőtállóbb és legpártatlanabb törvényeket - és miért adnánk ennél lejjebb az igényeinket? Idézzük fel az energiamegmaradás közismert törvényét: az energia nem vész el, csak átalakul. Márpedig a mozgás energia, és a mérleg kibillenése kétségkívül energiát generál. Emberek milliói élnek úgy, hogy önmagukban koherens világnézetet vallanak, amit egy számukra megrendíthetetlen valóságképzetre alapoznak, amelynek azonban legtöbb esetben szinte semmi köze sincsen a tényleges valósághoz. Mi is történik ebben az esetben? Egyének, jó és értékes emberek tömegeinek egyensúlyban marad a privát mérlege, annak ellenére, hogy a valóságról jó, ha csak éppen érintőleges ismereteik is vannak. A természetes energia, amely a valóságtól való eltérés vákuumában önkéntelenül keletkezik, nem billenti el ezeket a magánmérlegeket, mert a manipuláció által befolyásolt elme felmentés alá esik, hiszen a kiegyensúlyozott mérleg egyetlen feltétele a valóságnak való megfelelés az egyén saját megítélése szerint. Nem áll fenn a kitétel, hogy az egyén valóságának mindenáron egyeznie kell a ténylegesen megtörtént valósággal, csupán az, hogy az egyén által ismert és elismert valóságot hűen tolmácsolja a külvilág felé, ahhoz való viszonyának tükrében. Azonban a természet törvényei szerint az a bizonyos energia ennek ellenére igenis létrejött, csaképp a hierarchikus sorban eggyel feljebb kúszott a ranglétrán, "átalakult", és attól függően, hogy az ott helyet foglaló személyek mennyiben ismerik a megtörtént valóságot, és ahhoz képest mennyiben vetítenek attól eltérő képet a társadalom alsóbb osztályai felé, annyiban hárul rájuk immár az alsóbb osztályok felmentett felelőssége is, mely csak azokat terheli, és csak olyan mértékben, akik és amilyen mértékben ismerik a megtörtént valóságot. És így tovább, egyre feljebb és feljebb. Az átalakulásban törvényszerűen kell, hogy legyen némi exponencialitás, hiszen a társadalmi osztályok létszámában is súlyos exponencialitás figyelhető meg: milliárdok élnek szegénységben, milliók viszonylagos jómódban, százezrek gazdagságban, tízezrek luxusban, ezrek fényűző pompában, százak világot vezető hatalomban, és csupán néhányan élnek, akik meghatározzák, hogy a világi hatalmak merre vezessék a világot. Ők minden bizonnyal ismerik a megtörtént valóságot, és minden kisebb-nagyobb mértékben megvezetett, félreinformált egyén energiadeficite - személyes, családi, közösségi, kormányzati, szövetségi, internacionáis és kontinentális szinten egyaránt - rájuk hárul. Szilárd meggyőződésem, hogy azon a szinten a mérleg katasztrofális mértékben eltávolodott az egyensúlyi állapottól, majdhogynem olyannyira, mint amilyen távol a 12-es a 6-os mutatótól van. Még nem tudjuk azt, hogy a hajnal, vagy az este közeleg-e, ám az biztos, hogy 6 óra után a mutató újra közeledni kezd a 12-eshez, bármilyen napszak is van. A földi élet túléli, és a természet egyensúlya helyreáll - emberrel, vagy ember nélkül, csak rajtunk múlik.
Ez az az eset tehát, amikor a mérleg katasztrofálisan kibillen a negatív tartományba, és saját rendszerén belül már nem korrigálható, csak ha átbillen a holtponton. Mi okozta a rendszernek ezen vészes torzulását? Egyértelmű: az évezredes társadalmi hierarchia rendkívül káros hagyománya. A valóság önkényes megmásítása és elhitetése tömegekkel egyes körök saját érdekeit szem előtt tartva. Az erőszak kultusza, a hatalom beteges akarása, identitásunk mások ellen és mások felett való meghatározásának elfajzott kényszere.
A nem-hierarchikus, egyenlőségelvű társadalomban a közösség összértékének pozitív tartományában maradni annyit tesz, hogy nem avatkozom bele a mellém rendelt egyén belügyeibe, mert megértem, hogy a valóságnak csak egy tényszerű változata van, tudniillik az, ami már megtörtént, következésképp nincs okom a másik által vallott igazságot megkérdőjelezni, mert tudom, hogy a természet törvényei alapján a megtörtént igazsággal szembeni elszámolás felelőssége végső soron a közösség minden tagját egyenlő arányban terhelő felelősség, melynek vállalása a közösség fenntartásának egyik legfontosabb közérdeke. Nem áll érdekemben a kételkedés a másik szavában, mert tudom, hogy benne akár elbillen a mérleg, akár nem, csakis egyetlen módon lehetek bizonyos a mellém rendelt egyén mérlege méréseinek, kilengéseinek hiteles és helyes eredményeiben: ha tudom, hogy a mérleg két nyelvét kiegyensúlyozó pont két egyenlő részre osztja a mérleg két nyelvét. Ezt pedig csakis úgy garantálhatom a másik egyén számára, ha biztosítom az ehhez elengedhetetlenül szükséges alapfeltételeket, "a vélemény potenciális érvényességét illető elévülhetetlen alapvélelmet", a manipuláció- és beavatkozásmentes reakciót, valamint a bizalmat, hogy beszélgetőtársam a valóságnak megfelelő kijelentéseket tesz. Ha valós alapokra helyezett, valós párbeszédet akarok valós vélemények valós érvényesülésének valós lehetőségét folyamatosan fenntartva, azaz visszautalva az elejére, ha az egyének közötti kommunikációs interakciók során végbemenő információ-tranzakciók reál-értékét a pozitív tartományon belül akarom tartani, akkor nem érhetem be a megfelelő körülmények biztosításának ennél szűkebb kereteivel.
