A nyelvi kommunikáció átjárhatóságáról, annak jelentőségéről a békés együttélés és konfliktuskezelés érdekében már sokat értekeztem. Kevesebbet szóltam azonban arról, hogy miképpen látom megvalósíthatónak ezen elképzeléseket a konkrét gyakorlatban.

1. Találnunk kell a közös kommunikációs terünkön belül egy olyan semleges platformot, referenciapontot, amihez képest meg tudjuk határozni a saját álláspontunkat, pozíciónkat, amely megteremti azt a közös minimál-konszenzust, amiben legalább afelől meg tudhatunk állapodni, hogy egyáltalán mi is a vita tárgya. Ez a platform a vita kontextusa, ami egyben a vita kommunikációs játékterének kereteit is kijelöli. Ezen állítás elsőre talán triviálisnak tűnhet, ám a vita kimenetelét illetően felbecsülhetetlen jelentősége lehet annak, ha közös megegyezés útján mindkét fél már az elejétől fogva tisztában van vele, hogy egyáltalán miről vitázik egymással.

2. Miután leszögeztük a vita kontextusát, meg kell állapodnunk abban, és mindvégig tartanunk kell magunkat a megállapodáshoz, hogy amíg kölcsönösen meg nem értjük nézeteltérésünk mibenlétét, tiszteletben tartjuk a kontextus által kijelölt kereteket, és azon belül mozgunk, hivatkozunk, kapcsolunk és kötünk, emelünk ki-be avagy vetünk el bármilyen jellegű kontextushoz kapcsolódó tematikus elemeket. 

3. Ezen a ponton következik az álláspontok ismertetése. Hangsúlyoznám, hogy ezen ún. álláspont alatt ebben az esetben sem valamiféle személyes hitvallást, mély, elvi alapú, megrendíthetetlen meggyőződést értek, hanem pusztán a semleges, kijelölt kontextushoz való egyéni, speciális viszonyt. Célunk nem! a "győzelem" (mit nyerünk vele?), sem! a másik fél valamiféle totalitásra törekvő verbális dekonstrukciója, megsemmisítése. Célunk a konfliktus elkerülése bizonyos helyzetekben elkerülhetetlenül felmerülő nézeteltérések esetén. Minden felet véd és megillet a vélemény potenciális relevanciáját illető alapvélelem joga! Az alapvető hozzáállás sosem az, hogy igazam van! Sem az, hogy igazam lesz! Az alapvető hozzáállás az, hogy ez a kérdés teljességgel indifferens. Ha eleve nem azt feltételezem, hogy igazam van, úgy nem veszíthetek a vita során semmit sem, csakis nyerhetek általa. Így eleve ellenérdekelt vagyok a vélt igazság hajszolásában, és ily módon az önérdekérvényesítéssel járó konfliktus kockázata minimálisra csökken - nullára, ha mindkét fél elismeri ezen elgondolás érvényes mivoltát, és hajlandó tartani is magát hozzá.

Az álláspontok értelmezése mindezen belátások után rendkívüli módon leegyszerűsödik. A nyelvi közeg csatamező helyett egyenrangú fogalmak diplomatikus összeegyeztetésének helyszíne lesz, melyen összeegyeztetés egyébként meglepően egyszerű és zökkenőmentes lehet, főleg saját értelmezéseink mindenáron való áterőltetésének gyakorlatához képest, melynek során az embernek adott esetben napnál világosabb és tökéletesen megalapozott érvekkel szemben kell szüntelen állóháborút vívnia, míg a vitapartner fel nem adja, vagy meg nem unja a meddő vitát. Ehhez az erőfeszítéshez képest eltörpül az az energiaigény, amit egy-egy fogalom a miénktől eltérő értelmezésének megértése támaszt velünk szembe - bár ezen igény kétségtelenül intellektuális  és racionális természetű, szemben a nyugati versenyszellemű államközi berendezkedés kommunikációs hagyományának dominanciafetisizmusával, mely egyre inkább a totális erőszak kultuszát élteti, a minden gyakorlatot igazoló és minden gyakorlat morális következményei alól felmentést nyújtó, öncélú és teljességgel irracionális növekedés oltárán.

Ez az alapvetően gazdasági gyökerű gyakorlat vetül ki társadalmi és nyelvi szintre, mikor képzeteinkről és fogalmainkról azt feltételezzük, hogy hierarchikus viszonyban állnak más képzetekkel és fogalmakkal, és önkéntelenül, öntudatlanul is ezt a gyakorlatot erősítjük, amikor azzal a mentális prekoncepcióval állunk bele egy vitába, mintha lenne bármilyen egzisztenciális, húsba vágó jelentőségű tétje a vita kimenetelének. Tulajdonképpen rajtunk áll, hogy fenntartjuk-e az esélyét annak, hogy veszítünk, vagy eleve kizárjuk azt.

Nincsenek áthidalhatatlan eltérések különböző fogalmak értelmezéseiben, legfeljebb nagyon eltérők. Kölcsönös empátiával felfejthetők ezen eltérések gyökerei, a kommunikáció bármely adott szintjén, adott szintnek megfelelően. Végső soron egy vitának sincs tétje. A megállapodott konszenzus csak addig jelenti szükségszerűen a tézisek kizárólagos szintézisét a végkimenetel tekintetében, amíg a felek rákényszerítik egymást a hierarchikus játékszabályok betartására. Egyenrangú fogalmak esetén az egyetértés csupán az egyik lehetséges opció egy tulajdonképpen permanens konszenzusos nyelvi közegben, melyben a fogalmak nem szorulnak kényszerűen egységbe rendeződni pusztán a konfliktus neurózisának ideiglenes beszüntetése érdekében, ám éppenhogy konfliktus útján és okán.

Egy tulajdonképpen eleve konszenzusos, nem-hierarchikus nyelvi közegben, amelyben a konfliktus lehetőségét és létjogosultságát egyaránt megcáfolta a ráció, a békés kommunikáció feltételei folyamatosan önmagukat teremtik elő: az esetleges nézeteltérésből konfliktus nem tud születni, mert világos, hogy a kontextus közös, csak álláspontjaink különbözőek a kontextushoz viszonyítva; fogalmaink viszonyát a semleges kontextushoz rögzítve a vita során mindvégig lesz egy olyan közös referenciapont, amihez vissza-visszatérve újra és újra meggyőződhetünk fogalmaink közös gyökerét illetően, mintegy emlékeztetőként, hogy csupán nézőpontunk különbözik, maga a tárgy azonban közös tapasztalat; végül akár közeledtek nézőpontjaink, akár távolodtak, akár körbeértek és összetalálkoztak, a vita során végig megmaradhatott a béke konszenzusa, amely folyamatos teremtésben részesíti a cél elérésének alapfeltételét, a megértéshez vezető empátia nyugalmát. Legyőzni a másikat nem tudjuk - a diadal perverz öröme elmarad -, de nem is állna érdekünkben. Nincs okunk a győzelemre: eleve nyertesek vagyunk.