Az "objektív" és a "szubjektív" fogalmak a hagyományos értelmezés szerint: valamilyen személy feletti, általános elv, szemben a személyessel, egyénivel. Tekintettel arra, hogy tudomásunk szerint egyetlen földi faj sem gondolkodik az emberi fajon kívül ezeknek a fogalmaknak a mibenlétéről, azt kell feltételeznünk, hogy a szubjektív/objektív megkülönböztetés valamilyen fajta speciális, emberi tapasztalat eredménye. Figyelembe véve, hogy mennyi sok energiát fordított az ember már idáig is ezen fogalmak jelentésének meghatározására, talán nem alaptalan a megállapítás, miszerint ez a sok erőfeszítés valamiféle elemi belső igény kifejeződése lehet. Mindazonáltal az, hogy éppen az objektivitás, azaz az általános és a minden egyénre nézve egyformaképpen érvényes elv definiálására tett kísérletek alkotják a szemantika tudományágának egyik talán legburjánzóbb tárházát, melyben a legkülönbözőbb nézőpontbeli értelmezések és meghatározások garmadái sorakoznak egymás mellett, melyek közül azonban egy sem bizonyult tartósan helyt- és időtállónak, számomra azt a következtetést vonja le magából, hogy talán mégsem elvek, rendszerek, törvények vagy eszmék lennének azok a formátumok, melyek a legalkalmasabbak elvont, ember alkotta fogalmak definiálására. A természet egyszerű törvényszerűségei minden kérdést és kételyt nélkülöző magabiztossággal fejtik ki ökoszisztéma meg- és fenntartó, önserkentő, bonyolult körforgások sokaságát kiegyensúlyozó kölcsönhatásaikat hosszú évmilliók óta.
Tudomásunk szerint az emberi faj az egyetlen a Földön, amely képes elvek, rendszerek, törvények vagy eszmék kigondolására. Ezen feltételezés mellé helyezve a könnyedén belátható tényt, hogy nincs még egy olyan destruktív, ön- és közveszélyes földi faj, mint az ember, amely puszta képzetek, azaz elvek, rendszerek, törvények vagy eszmék jegyében milliárdos nagyságrendben irtotta volna saját faját a történelem gerjesztett viharaiban, pusztán azért, mert egyes népcsoportok adott környezetben eltérő módon definiáltak volna egyébként kétséget kizáróan azonos, minden emberi kultúrában felbukkanó, következésképp közös gyökerű fogalmakat (vallás, mint transzcendens tapasztalat; társadalmi berendezkedés, mint az együttélés kihívásainak tapasztalata; államforma, mint a berendezkedés lebonyolításának és felügyeletének szükségszerűsége felőli tapasztalat; stb.), összességében azt az elvárást támasztja velem szembe, hogy felülvizsgáljam mindezen jelenségek forrását, az emberi lényt, és hogy levonjam a végső konklúziót, miszerint az objektív-szubjektív, és vele együtt minden további ellentétes fogalompár végső soron egy tudathasadás eredménye, melyben az ember egy belső, szubjektív képzetvilágra, és egy külső, objektív "közös" világra osztotta a teret, majd felocsúdva és az egység hiányától megrémülve kétségbeesett igyekezettel állt neki a rekonstrukciós kísérletek hosszú sorozatának.
Meggyőződésem, hogy a nyelv letükrözte ezt a folyamatot, amelynek során a világ, és így benne minden, egyébként közös tapasztalaton alapuló fogalom az ember számára látszólag menthetetlenül kettéhasadt. Azonban az a rendíthetetlen kitartás, amellyel a történelem során az igazság felkutatásának szentelt életek tömegei áldoztak annyi abszolútnak vélt elvnek, rendszernek, törvénynek vagy eszmének, erősen alátámasztja a feltételezést, miszerint az Embernek mégiscsak olyannyira meghatározó alapélménye az Igazság tudásának kiterjesztése és valamiféle közös megélése iránti elemi vágy, hogy ezért a történelem másról se szól, mint egyik törzs, népcsoport, kultúra vagy civilizáció küzdelméről a másik ellen, a maguk abszolút igaznak vélt elveik, rendszereik, törvényeik és eszméik jegyében, és általuk felhatalmazva akár a legbrutálisabb eszközök igénybevételére is.
Ha az a rengeteg háború mind pusztán anyagi indíttatású lett volna, úgy miért volt szükség arra, hogy elvont képzetek mögé bújva szerezzük hozzájuk a felhatalmazást? Az anyagi javak feletti ellenőrzés végső soron már önmagában is épp elegendő magyarázat vagy indok lehet az ellenségeskedésre, hiszen racionálisan és empirikusan is minden gond nélkül elfogadható az állítás, hogy több élelem, ruhanemű, eszköz, terület birtoklása nagyobb biztonságot és előnyt jelent a mindenkori túlélést tekintve.
Az én magyarázatom alapvetően pszichológiai természetű. Az emberi fajt alapvetően békésnek feltételezem, egységben a természettel, a környezetével és fajtársaival. A puszta haszonszerzést önmagában sohasem tekintette elsődleges céljának vagy élvezete forrásának. Elsődleges érdeke a fennmaradás és a túlélés volt, és ma is az. A fennmaradás és a túlélés, vagy ha úgy tetszik a faj- és önfenntartás ösztönös, természetes emberi, és nem csak emberi faji érdek. Ez az ösztön azonban semmiképpen sem indokolja, sőt egyenesen ellentétes a háborúval, a pusztítással, a rombolással, a gyilkolással, melynek során egyaránt a faj és az egyén élete is veszélybe kerül.
Az eszközhasználat által az ember olyan hatalom birtokába jutott, amely képessé tette őt nálánál jóval erősebb és hatalmasabb lények elfogására, levadászására és húsuk elraktározására. Az elraktározás jelentőségét felismerve letelepedett, mezőgazdálkodásba fogott, területeket vett birtokba. A birtoklás élménye újdonságerővel hatott rá, de ezzel egy időben vagyonát, munkája gyümölcsét félteni kezdte, gyanakvó, bizalmatlan lett környezetével szemben. A több és még több anyagi javak szükségleten felüli felhalmozásának bűvöletében az ember egy ponton meghasonlott önmagával, és elkezdte felmenteni magát a természetnek ellentmondó tevékenységének egyéni felelőssége alól, így akadálytalanul megkezdődhetett az emberi faj kivonulása a természet egységéből az elvont képzetek világába, az önfelmentés és önigazolás ideálisabb világába, amelyben a tettek nem pusztán önmagukat jelentik, de minden esetben valamilyen magasabb értelmet és célt szolgálnak – elvet, törvényt, rendszert, vagy eszmét.
Az ókori népcsoportok még többé-kevésbé egymástól elszeparált környezetben, éghajlaton, más és más körülmények és feltételek között alakították ki a maguk hiedelemrendszereit. Ebből következésszerű (és egyben egyébként bizonyító erejű is az abszolút fogalmak érvénytelenségére nézve), hogy minden tájon különböző formai jegyeket mutató kultúrák alakultak ki, más vallással, más szociális berendezkedéssel, más szokásokkal. Egy közösségen belül viszonylagos rend uralkodott, és egymással többé-kevésbé testvéries légkörben éltek együtt a közösség tagjai. Ritka volt a találkozás más népcsoportokkal, és nem is vezetett feltétlenül azon nyomban erőszakhoz, ám ha mégis, hát ott voltak a szellemek és istenek, akik felmentést adtak bármilyen ellenséges megnyilvánulásra, ha a közösség érdekei épp azt kívánták. Idővel, a népesedés okán, ahogyan a közösségek növekedtek és egyre nagyobb területet foglaltak el, óhatatlanul egyre gyakoribbá váltak ezek a véletlen találkozások, melyek egyre nagyobb konfliktusokat szültek, és a hiedelmeknek egyre több embert kellett felmenteniük az egyéni felelősség alól a közös cél elérése érdekében. Ehhez egyre bonyolultabb hiedelemrendszereket kellett alkotni, egyre több törvénnyel, megkötéssel, szabállyal. Lassan a közösségek egymással szinte folyamatosan háborúskodó kultúrákká, birodalmakká, civilizációkká nőtték ki magukat, egyik a másikat követte, a történelem színpadán egyre nőtt a tumultus, egészen addig, míg napjainkra a világok összeértek, és nincs olyan kultúra, nemzet vagy nép, amely ne ismerhetné bármelyik másikat a Földön, és kevés az olyan, amelyik valamilyen úton-módon, legalább közvetetten ne került volna egymással kisebb-nagyobb fegyveres konfliktusba. A 20. században tomboltak a történelem valaha volt legnagyobb és legpusztítóbb háborúi, majd azokat követően létrejöttek az eddigi legnagyobb, globális méretű világrendszerek, a nyugati és a keleti blokk, valamint a mindkét blokk által kizsigerelt harmadik világrend.
További fejtegetéseimet előkészítendő, ezen a ponton fel kell tennem egy magát szinte tálcán kínáló kérdést: miért volt az ember az esetek túlnyomó többségében egyszerűen képtelen az együttműködésre, és miért vezetett szinte bármelyik találkozás erőszakos konfliktushoz, még akkor is, ha az nem volt feltétlenül racionálisan indokolt minden esetben (pl. az amerikai kontinens európaiak általi felfedezése akkor is hatalmas lakatlan földterülethez juttatta volna a gyarmatosító telepeseket és anyaországaikat, ha nem gyilkolják le koncepciózusan az elszórva elhelyezkedő indián törzseket)? Az én meglátásom szerint az ok megintcsak az ember önfelmentő mechanizmusában keresendő. Gondoljunk csak bele: minden egyes az enyémtől eltérő hiedelmeket valló és ápoló szociális közösség közvetlen bizonyítékul szolgál arra, hogy az én hiedelmeim nem egyetemes, kizárólagos és egyedüli igazságok, így azok nem is menthetnek fel engem tetteimre vonatkozó személyes felelősségem alól. Következésképp a legkézenfekvőbb megoldás nyilvánvalóan az eltérő hiedelmeket vallók elpusztítása. Hadvezérek, királyok, császárok, államférfiak és diktátorok nagy ideája, a mindenek felett álló világuralom képzete és a hatalom ősi, görcsös akarása, mely milliókat, milliárdokat taszított az erőszakos halálba, erre a kicsinyes, gyáva hazugságra vezethető vissza, amivel az ember önmagát áltatja hosszú évezredek óta. Ha a Földön minden egyes ember ugyanazzal a mesével áltatva menti fel magát a kollektív felelősség terhe alól, mint az egyén, úgy a mese igazzá válik, és többé nem lesz, aki megkérdőjelezze, az egyén lelke végre megnyugodhat; - nos, valóban így lenne..?
Mibe, micsoda fájdalomba, önfeláldozásba kerül ma beismerni, nekünk, embereknek, hogy az évezredek során annyi fajtársunkat, hozzánk hasonló, velünk szinte megegyező lények tömegét küldtük a megsemmisülésbe olyan vallások, nemzetek, rendszerek képzetére hivatkozva, amelyek közül a legtöbb ma már egyáltalán nem is létezik? És következik a kérdés: van-e még hová fokozni a 20. század után az embertelenséget, pillangók agyatlan kergetését harckocsikkal s gépfegyverrel?
Van-e még hová tovább hasítani a tudatot? Van-e még hová tovább menekülni? Van-e még elv, törvény, rendszer vagy eszme, ami felmenthet, amely még nem olyan átlátszóan hazug, hogy a Nap ne sütne át rajta? Van-e ma még erkölcs, van-e még hiteles jogrend, államforma, van-e még egyáltalán igazság? Volt-e valaha? Mi másért akarna az ember olyan eltökélten, könnyek, szenvedés, vér és töméntelen fájdalom árán is, tűzön, vízen, minden elemen áterőszakolt és mindenek felett álló hatalmat, mint hogy végre egységre leljen, megdönthetetlen önigazolásra – békére?
Ezekről a kérdésekről egész biztosan sokan és sokféleképpen gondolkodnak. Nekem nem most és nem itt kell őket megvitatnom, és legfőképpen nem saját magammal. Az én álláspontom azt hiszem a korábbiakból kiindulva világos. A felelősség egyéni, de minden egyes ember vállát nyomja, így végső soron közös. A felvállalás és a szembenézés kötelességünk, de azok megtételét közösségben kell tennünk, ahol egyenlőképp osztozhatunk a terhen. Nem csak az egyén hibája. Minden egyén hibája. Mindannyiunk hibája. A jövőbe tekintve, a múlt tanulságait hideg fejjel leszűrve, azokat feljegyezve és azokból okulva, egymásnak és magunknak is megbocsájtva, közösen egy új és jobb társadalmat építhetünk.
Mindazonáltal néhány fontos alapvetést újra leszögeznék, amikről a fentiek és korábbiak fényében egészen biztosan meg vagyok győződve. Az idealizáció és az elvont kategóriák megbuktak a történelem vizsgatételén, és a leírtak alapján ezúton le is rántottam róluk a leplet. Ezen kívül kijelentem, hogy a nyelvhasználat jelenlegi mechanizmusai nem alkalmasak egyenes és akadálymentesen átjárható csatornák, hidak képzésére egyének között. Ma még hiányzik az új típusú, non-duális kommunikációs gyakorlat, mely alkalmazkodik a kor megváltozott elvárásaihoz, feloldja a fogalmi szembeállítás elvi alapú, beidegződött, hagyományos kulturális kényszerét, és megteremti a fenntartható, békés társadalmi együttélés alapfeltételeit, a ma még ideiglenesen regnáló kapitalista világrend alternatíváját.
Ennek érdekében véget kell vetni a közös tapasztalataink megfogalmazása során létrejött fogalmak elvi alapú, egyéni értelmezésének, és a nyelvnek, mint közvetítő médiumnak az alapvető funkcióját újraértelmezve közös, mindenki számára átjárható nyelv kialakítására kell törekednünk az empátia és tolerancia jegyében. Ezen közös nyelv megteremtésének gyakorlatban alkalmazható módszereiről korábbi írásaimban már értekeztem, ajánlom minden kedves olvasóm szíves figyelmébe. Folyt. köv.
