Eddigi írásaimban azokat a kommunikációs alapszabályokat taglaltam, amelyeket a hatékony, sérülésmentes, átjárható és akadálymentesített kommunikáció érdekében hoztam. Nem beszéltem azonban a kommunikációs érintkezés egyik legérdemibb alapeleméről, annak minden adott párbeszéd során lehetségesen felmerülő érzelmi vonzatairól. E heti cikkemben ezt a témát dolgozom fel.
Érzelmekről általánosságban vagy általánosítva beszélni hagyományosan kockázatos vállalkozás, hiszen a jól és régről bevett közfelfogás szerint nincs is az érzelmekénél személyesebb világ. Ezen világ tövényei viszonylag önkényesek, nehezen számonkérhetőek, minden esetre nézve speciálisak, rendkívül rugalmas, alkalmazkodó természetűek. Érzéseinket végső soron gyakorlatilag kontrollálhatatlannak szokás tekinteni. Kétségtelenül kényelmes álláspont ez, mely nagyszerű felmentést biztosít érzelmi állapotainkat illető felelősségünk alól, ám én mégis vállalnám a kényelmetlenséget, és hátralépve egy lépést, megvizsgálnám az érzelmet, mint szubasztanciát, lezárt keretek között, távolról, hidegen. Elemzésem javarészt sok évnyi személyes megtapasztalásom, magamon végzett megfigyelésem, vizsgálatom szürete, azok racionális tanulsága és konklúziója.
Előrebocsájtom - és ezzel mintegy beismerem - hogy a téma problematikái, kérdései, illetve az arra adott válaszok és megoldások valóban aggályosnak és kockázatosnak, merőben teoretikusnak és a földtől elrugaszkodottnak, kvázi - mondjuk ki - megvalósíthatatlannak fognak feltűnni mindazok szemében, akik az érzelem fogalmáról annak hagyományos értelmezési keretében gondolkodnak, tehát egy alapvetően passzív és kiszolgáltatott, tehetetlen viszonyként tételezik saját maguk és érzelmeik viszonyát. Amennyiben Tisztelt Olvasóm nem óhajt hajlandóságot vállalni elmozdulni erről a megszokott álláspontról, úgy számára cikkem további olvasása értelmetlen és okafogyott.
Akik velem maradtak, azokkal ezúton közlöm, hogy érzelmeink természete, dinamikája igenis feltérképezhető és megismerhető. Itt jön be a képbe a kellemetlen tény, ami sokak számára lehet elrettentő, riasztó, taszító, tudniillik a problematika nehézsége. Tehát az, hogy érzelmeink természetét megismerni nem könnyű. Hovatovább: nehéz. S itt bejön a képbe a közösségért vállalt felelősség kérdése is, jelesül az, hogy a közösséget olyan egyének alkotják, akik nem kifogásokkal és kompromisszumokkal élnek, hanem csatlakozásukkal egy időben vállalják a közösség érdekében hozott áldozatot, amely aztán életük személyes színterén is kifejti hatását. Egyéni szerepvállalás ez, újszerű, progresszív életmód és felfogás, s mint ilyen - akárcsak minden kezdet -: nehéz. Értékek melletti elköteleződéssel jár, mint amilyenek az egymással, a környezetünkkel és az ezek érdekében hozott bizonyos szabályokkal szemben tanúsított tisztelet, alázat, fegyelem és önuralom. Ezek az értékek ma a mainstream nyugati kultúrában vagy mint az egyre szélsőségesedő nacionalista ideológia hierarchikus (értsd: elnyomó), rasszista, kérdőre vonhatatlanul tekintélyelvű, erőszakos és mérhetetlenül cinikus önidentifikáló praxisának fanatizált kulcsfogalmai, vagy mint az ezzel elkeseredetten szemben álló neoliberális ideológia személyes szabadságot, kiteljesülést, szakmai érvényesülést és piaci érdekérvényesítést gátló, dogmatikusan tagadott szitokszavai vannak számon tartva. Ez a mozgalom restaurálni kívánja ezeket a - békés együttéléshez elengedhetetlenül szükséges - emberi alapértékeket, újraértelmezve, megreformálva és időszerűvé téve azokat. Új személyes, közösségi, kommunikációs és viselkedési kultúra alapköveit kívánja letenni, melynek része az egyéni szabadság megtapasztalásának, az egyedi személyiség kibontakoztatásának maximalizált esélyegyenlősége, az egyének közötti kommunikáció hatékonyságának tudatos növelése, a közösségi létben megélt élmények egyén fölötti tapasztalata, és az egyén önmaga felőli teljeskörű felelősségvállalása egyaránt, melyen felelősségkörbe - teljeskörűségénél fogva - az egyének személyes érzelmi világa is beletartozik.
Az elterjedt közvélekedés tehát, miszerint érzelmeink irányíthatatlan és autonóm önkényességének alávetett lények lennénk, egyrészt az ember civilizációkon átívelő komfort- és önfelmentési igényének, másrészt egyszerűen az emberi faj éretlenségének együttes eredménye. A gyermek, ha hibázik, első reakciója a tagadás - legalább is ha már szocializálva van adott társadalmi keretek közé olyan mértékben, hogy felismerje, hogy amit tett, az "hibás", "rossz" - máskülönben miért tagadná a megtörtént igazságot? A beismerés gesztusa csak további szociális készségek elsajátítása útján gyakorolható, hiszen önmagában az egyén nyilvánvalóan ellenérdekelt a beismeréssel járó következmények, a szükségszerű egyéni értékveszteség, az esetleges büntetés lehetőségének felvállalásában. Ha minden külső körülménytől - társadalmi és morális elvárástól, behatástól - önmagát teljesen felmentesítve dönthetne, egy kvázi pre- vagy posztszociális korban, mégis melyik egyén vállalna fel önként bármely tette után bármilyen retorziót, mi okolná döntését, és mi alapján szabná ki magára az adott büntetést?
Mi a kapcsolat tett és következmény között? Miért vagyunk egyes tetteinkre büszkék, s miért szégyelljük a másikat? Önmagában a következmény határozza meg a következményt kiváltó tevékenység utólagos értékét, vagy a következmény külső megítélése? Valóban saját érzéseinket érezzük egyes tetteinket követően, avagy azokat az érzéseket, amelyekről megtanultuk, hogy éreznünk kell?
Ennek eldöntéséhez legelőször is képessé kell válnunk érzéseinket, érzelmeinket minőségtől független, semleges formában megfigyelni magunkban. Ennek módja az érzéseinkre adott önkéntelen, automatikus reakció-reflexünk tudatos féken tartása.
Minden ember egy-egy lüktető idegsejt a társadalmak idegrendszerében, melyen minden pillanatban információk sokasága halad keresztül. Ezeket az információkat az egyének adott társadalmon belül elfoglalt pozíciójuknak, státuszuknak megfelelő, tanult értékrend szerint befogadják, feldolgozzák, majd továbbközvetítik a velük kapcsolatban álló idegsejtek felé. Az információ, akárcsak az energia, amit generál, állandó érték, csaképp folytonosan deformálódik, átalakul az egyéni értékrendek szűrőjén. Minek köszönhető ez a folytonos deformálódás? Az automatikus reakciónak, amit a beérkező információ vált ki, "provokál" bennünk. Ám ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen ki kényszerít minket arra, hogy állandóan valamilyen minősített viszonyban álljunk a környezetünkből beérkező információkkal szemben? Mi akadályoz meg bennünket abban, hogy bármilyen adott véleményt feltétel nélkül közvetítsünk tovább bármilyen adott harmadik fél felé? Csak és kizárólag a tanult értékrend, melynek szűrőjén a bejövő információhalmazok egyes elemei fenntartás nélkül átférnek, más elemek csak fenntartásokkal, módosítva, saját képünkre formálva férnek át, egyes elemei pedig egyáltalán nem férnek át. Az előbbi két kategóriába eső elemek, minthogy sikeresen áthaladtak értékrendünk szűrőjén, ha kisebb-nagyobb módosulásokkal is, de végül sikeresen továbbközvetítődtek további egyének felé, akiknél ugyanez a folyamat játszódik le az információ felvételétől a feldolgozáson át a leadásig, és így tovább. Ám utóbbi elemek sem vesznek el.
Az információ, mint legutóbbi cikkemben már kifejtettem, definitíve személytelen, érzékszervi úton érkező és érzékelt jel, jelzés vagy adat, mely befolyásolja, alakítja, megváltoztatja, informálja a befogadó tudatát. Ergo: csak önmagát tartalmazó, önmagával szemben reakcióképtelen, semleges energia. Mi képes akár pozitív, akár negatív töltéssel ellátni bármely beérkező, semleges információt? Az azt befogadó egyén racionális ítélete az információ tartalma felett. Az egyoldalú döntés - legyen az akár tudatos, akár tudattalan, társadalmi szinten determinált -, amelyben az egyén meghatározta az információ és saját maga viszonyát. És itt jön a problematika (legalábbis a hagyományos fogalomértelmezés keretein belüli) paradoxona: érzelmeink végső soron tulajdonképpen intellektuális úton megalkotott ideológiák által körvonalazott értékrendek egyéni döntésekben leképeződő mintái; röviden: emócióink racionális eredetűek.
Ennek fényében tehát megállapítható, hogy a bejövő információhalmazok azon elemei, amelyek nem fértek át tanult értékrendünk szűrőjén, voltaképpen egy általános, nagy társadalmi szinten érvényesülő és hatást kifejtő ideológia kívülről meghatározott értelmezési keretei között definiált egyes paraméterein akadtak fenn, és nem azon a felületen, amelyet mi - tévesen és büszkén - önállóan felépített, autonóm világnézetünk értékszűrőjeként azonosítunk. Ezen "saját" világnézetünknek tükrében a tagadást az adott vitás kérdés "saját" álláspontunkkal való összeférhetetlenségének esetén a kérdésre adott legvégső és egyetlen lehetséges válaszként értelmezzük. De mégis, mi ezzel a probléma?
A dogmatikus tagadás definitíve automatikus és öntudatlan érzelmi reflex, mert azon a ponton, ahol a bejövő semleges információ elmarasztaló stigmatizálása megtörténik, a racionális ítélet kontrollvesztése automatikusan bekövetkezik. Racionálisan képtelenség bármit is tagadni. A racionalitás tagadása a cáfolat, mely abban az esetben, amelyben megalapozott, egyúttal megkérdőjelezhetetlen is. A dogmatikus tagadás nagy dilemmája, hogy merev, rugalmatlan, ideologikus hittételek szolgáltatják az alapját, amelyek folytonos hátrányban vannak a racionalitás tiszta logikán alapuló, minden esetet egyediként és speciálisként kezelni képes, szerves és rugalmas dinamikájával szemben. Ennélfogva a dogmatikus tagadás aktusa állandó, frusztrált, ideges feszültséggel párosul, a semleges információt önkéntelenül is kénytelen öntudatlan érzelmi energiává transzformálni, mert abban a pillanatban, ahogy bekapcsolódna a független racionális elemzés az információ-feldolgozás folyamatába, az ideologikus értelmezési keretek paraméterein addig annak beprogramozott rendje és módja szerint fennakadó információ-elemek magas kockázati arányban kérdőjelezhetnék meg a paraméterek érvényességét és kizárólagos hegemóniáját az információt feldolgozó egyéni értelmezési felületen, és ez helyrehozhatatlan károkat okozna az adott ideológiai programba vetett hit és az amellett való elköteleződés társadalmi intézményeiben: tömeges kivonulás, öntudatra ébredés, az identitásfogalom radikális újraértelmezése, új értékközösségek létrehozása, mozgalmak elindulása, a fogyasztói kultúra általános megkérdőjelezése, racionalizálása, átszervezése, végül a fennálló, manipulatív, emberi lényeket saját, öncélú fennmaradása és irracionális növekedése érdekében bábként felhasználó rendszer teljes összeomlása. Ezen a ponton világossá válik a rendszer fenntartóinak nyilvánvaló ellenérdekeltsége a független racionális kultúra terjesztésében, és érthetővé válik, miért van ilyen élesen egymással szembehelyezve az értelem és az érzelem, mint az emberi psziché két egymástól totálisan elszeparált pólusa.
Miképpen vonhatjuk ki magunkat a passzív érzelem-elszenvedő és -végrehajtó szerep társadalmilag determinált osztályköreiből? Itt válik kulcsfontosságúvá a bejövő információra adott reakció automatikus kényszerének tudatos kontroll alatt tartása. Hogy csak egy klasszikus példát említsek: a fizikai fájdalomérzethez hagyományosan negatív konnotációkat társítunk, holott maga a fájdalom nem más, mint a test elsődleges védelmi feladatát ellátó, rendkívül intenzív testérzetet kiváltó információcsomag, mely az idegrendszeren keresztül jelzi az agynak a külső vagy belső fenyegetettséget. Enélkül a "rossz" érzés nélkül életben maradási esélyünk minimális lenne.
Hagyományos érzelmi konnotációink mögött sok esetben nyilvánvalóan ennél a sematikus, egyszerű példánál jóval bonyolultabb és összetettebb összefüggések húzódnak meg, ám ahhoz, hogy az érzelmeket kiváltó jelenségeket önmagukban tudjuk értelmezni, minden esetben szükséges elvégeznünk a fentivel megegyező elven alapuló, a jelenségnek és a jelenség automatikus ítéletének szétválasztását célzó műveletet. Erre pedig azért van szükség, mert csak így bizonyosodhatunk meg arról, hogy a jelenségekhez való viszonyunk tudatos, és nem beidegződött, társadalmilag determinált, tudattalan döntéseken nyugszik, s hogy érzelmeink folyama ezen tudatos döntések medrében folyik saját magunk által kijelölt és saját magunkból merített értékek mentén. Ha értékrendünket készen kapott ideológiai programra alapoztuk, és azzal feltétel nélkül azonosultunk, legyen az akár szélsőséges nacionalista, konzervatív, demokrata, liberális, szocialista, kommunista, anarchista program, jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy mindaddig képtelenek leszünk ténylegesen önálló gondolatok megalkotására és reális önreflexióra, míg nem kérdőjelezzük meg és vizsgáljuk felül világnézetünk általános érvényét a világ dolgainak való értékelését és megítélését illetően.
Érzelmeink tiszta energiáját hasznosabban is felhasználhatjuk, mint a rendszer ideologikus szócsöveinek dezinformáció-áramoltató berendezését működtető üzemanyagaképpen. Nem kell tartanunk magunkat az önkényesen hozott játékszabályokhoz. Kiszállhatunk a játszmából. Érzéseink tudósítanak minden percben állapotunkról, viszonyunkról környezetünkhöz, önmagunkhoz. Rendkívül precíz és intelligens jeladók, és kíméletlenül őszinte, valós idejű tájékoztató műszerek. Minimális intellektuális hátsó szándék elegendő ahhoz, hogy jeleiket, ha nem a magunkról idealizált képet erősítik, jóhiszeműen félreértelmezzük, de aki többre értékeli önmagát, mint önmaga ámítását, érzékeire való ráhangolódással és minden önmagáról alkotott mentális előképének lebontásával hajszálpontos racionális önazonosságra tehet szert, melyre csak és pusztán intellektuális úton esélye se lenne. Ennek érdekében a közeljövőben tartandó közösségi eseményeinken gyakorlatokat fogunk végezni, melyeknek technikáit, a korábbi hetek során taglalt témák mentális és kommunikációs gyakorlatainak technikáival egyetemben a következő hetekben fogom kidolgozni.
