Megértettem, hogy az Igazság nem bipoláris (igaz/hamis), hanem univerzális (valós, beigazolt) kategória. Nem állíthatok Igazat visszamenőlegesen anélkül, hogy szavaim utólagosan ne igazolnának engem. Az erkölcsi rend emberi, s nem isteni törvény. Az Univerzum pedig erkölcsi rend, s nem emberi törvény. Az Igazságot igazolhatom, felelősen szavaimért, de kapcsolatom az Igazsággal csak alkalmi, ideiglenes és érintőleges lehet. Az Igazságnak csupán képviselője s közvetítője lehetek, birtoklója semmiképp sem. A mérleget kiegyensúlyozó középpont vagyok. Ha a mérleg rúdja nyugvópontra lel bennem, azaz ha szavaim kiállják működésem s tevékenykedésem próbáját, úgy az Igazságot hitelesen képviseltem. Ha a rúd bármely irányba elbillen - s nem csak két, de számtalan irányba billenhet, hiszen immár az univerzális tér a játszótere, s nem egy absztrakt, kétfelé súlyozott sík -, abban az esetben megdőlt az Igazság, tevékenykedésemmel hiteltelenné tettem saját szavaimat. Azonban ez senki máson nem múlhatott, csupán rajtam, mert én voltam a középpont, aki egyensúlyoztam a szó és a hozzá rendelt tett viszonyát, melyek együttesen alkotnak egy Igazságot. A végeredmény, hogy az Igazság áll, vagy bukik. De hangsúlyozom: az Igazság áll, vagy bukik, s nem a "hamisság".
Egy új, igazságos társadalom egyik alapfeltétele, hogy a benne élők megtanulják megérteni egymást. A kétoldalú mérlegelés elvét el kell vetni, mert állandó forrása a viszálynak, ellenségeskedésnek, egyet-nem-értésnek. A súlyt nem két külső pontra kell helyezni, hanem egyetlen belső pontra: önmagunkra. Be kell látnunk: képtelenség, hogy mindenki egyféleképp gondolkozzon minden kérdést illetően. Épp ezért a békés együttélés érdekében megoldást kell találnunk arra, hogy áthidaljuk a távolságot két különböző nézet között.
Az első és legfontosabb kitétel ennek érdekében: mindenkit egyformán illessen meg egy elévülhetetlen alapvélelem a közösség minden tagja részéről nézetének potenciális relevanciáját illetően. Ezt gyakorlatilag mint egy új emberi jog kell bevezetnünk a közösségben. Ha egy kérdésben vita vagy nézeteltérés támad, a feleknek elsőként meg kell kísérelniük nyomós észérvekkel alátámasztani az adott kérdésről vallot nézeteiket. Ezen nézetek mindkét fél részéről potenciálisan "igaznak", tehát jogosnak, érvényesnek feltételeztetnek. Ha a vita során valamely fél érvei meggyőzik az egyik félt, hogy a másik által vallot nézetek a vitás kérdést illetően jobban megállják a helyüket a gyakorlatban, úgy elpártolhat saját nézetétől a másik fél javára. Ha ez a megegyezés nem tud létrejönni, mert az érvek nem elég meggyőzőek egyik fél számára sem, abban az esetben következne a gyakorlat próbája, melynek során az adott vitás kérdés súlyával arányos időtartamban be kell igazolni a két fél nézetének valós érvényét. A vitás kérdés tárgyát reális, racionális, tehát mérhető, objektív tárggyá kell átalakítani. Ezen átalakítás módszerét egy későbbi bejegyzésben fogom kidolgozni.
Ahhoz, hogy nézeteinkkel, elképzeléseinkkel sohase azonosuljunk olyan mértékben, hogy azt egy vitás szituációban csak bármely másik nézet ellenében, s nem amellett, vele egyenrangú, potenciálisan egyaránt beigazolható nézetként tudjuk elgondolni, szükséges némi mentális előképzettség. Ehhez egyéni meditációs, valamint páros retorikai gyakorlatokat végzünk majd, melyek során pártatlan moderátorok felügyelete mellett fogunk egy-egy felet egy fiktív nézeteltérésben egymással szembeállítani. Ezen gyakorlatok során a közösség tagjai felkészíthetik egymást a valós szituációkra, melyekben élesíteni tudják majd a gyakorlások alkalmával megszerzett tapasztalataikat.
Senkinek sincs igaza, mert képtelenek vagyunk az igazságot birtokolni. Nem lehet igazunk! Nincsen igazunk! Nincsen nekünk belőle! Mikor legelső, bemutatkozó bejegyzésemben azt állítottam, hogy igazságérzetem az Igazságból táplálkozik, azzal azt közöltem, hogy én már meghaladtam a poláris gondokodásmód kulturálisan régről beidegződött mechanizmusát, mert a gyakorlat életem során minden esetben cáfolta ezen mechanizmus sikeres alkalmazhatóságának lehetőségét, mikor egy helyzet vitát szült egy kérdést illetően. Szükségszerűen sérüléssel, értékveszteséggel jár a kettős gondolkodás, legalább az egyik fél, a "vesztes" fél számára, akinek ellenében a másik fél nézete, vagy annak vallója dominánsabbnak bizonyult az övénél avagy őnála. Végső soron nincsenek eszközeink, főképp nem társadalmi szinten, melyekkel kordában tudnánk tartani az önérdekérvényesítésre törő vitát. Ideig-óráig fenntartható ugyan a békének és közmegegyezésnek, vagy legalább az arra való törekvésnek a látszata, de az igaz/hamis felfogás (melynek társadalmi kivetülése az osztályok évezredes, civilizációkon átívelő alá-fölérendelt piramisa) legvége mégis minden esetben, predesztináltan háború, nyomor, a javak igazságtalan és aránytalan elosztása, az erő dominanciája, "szabad" verseny, tőke-darwinizmus, s mindennek végül rendszerszinten is intézményesült globális szimbóluma: a kapitalizmus (- dehát mit is várunk attól az államközi berendezkedéstől, amely már a hiányból is versenyt űz?) Igazságérzetemet tehát az Igazságra alapoztam, amely egy igenis objektív és mérhető, racionálisan is beigazolható entitás - már amennyiben leszámolunk azzal a meddő és rendkívül káros kísértéssel, hogy szubjektív birtokosaiként előlépve csúfoljuk meg Őt mérhetetlenül felfuvalkodott szemérmetlenségünkben. Az Igazság igenis megmutatkozik és beigazolja Önmagát közvetlenül rajtunk keresztül bárki számára, ha méltóképpen, alázattal képviseljük - nem is véletlen, hogy a világ vezetői ma a legerkölcstelenebb cinizmussal, az alázat és empátia legapróbb jelei nélkül képesek csak igazgatni velejükig igazságtalan, hazug, korrupt kis rendszereiket. Nem vagyok benne biztos, hogy a fokozatos emberi romlás okozza az egyre felelőtlenebb és önzőbb lépéseket - azt hiszem, hogy ezen lépések megtételének érdekében hozza meg az ember önnön erkölcsének lerontását célzó, önkéntes döntéseit.
Én azt állítom, hogy két érték eltéréséből nem kell szükségszerűen következzen, hogy egy adott érték pusztán a másik érték negativizálásával tudja elnyerni maga számára a pozitív előjelet. Véleményem szerint van realitása, tehát megvalósítható az a társadalmi berendezkedés, amely képes fenn tartani magát az összérték (a nagyközösség) abszolút pozitív tartományában, a benne foglalt részértékeknek (a közösség szuverén, önmérséklő, felelős tagjainak) korrekció- vagy kompenzációkényszerétől és -igényétől mentesen is. Persze csakis olyan feltételek, szabályok mellett, melyek betartása elsődleges és jól felfogott érdeke a közösség minden tagjának.
Mindazoknak, akik az elképzeléseimet utópizmusnak vagy idealizmusnak bélyegzik, azt üzenem: minden bizonnyal nem bíznak még eléggé önmagukban, saját készségeikben, képességeikben, nem képesek feltételezni önmagukról azt az alázatot, türelmet, elkötelezettséget és önfegyelmet, amelyet ez a közösség megkövetel tagjaitól. Ám úgy gondolom, hogy ezek a készségek fejleszthetők, gyakorolhatók, tanulhatók. Úgy gondolom, hogy személyiségünk rejtett zugaihoz ma sokkal könnyebb hozzáférésünk van, mert míg egy világ pusztul, romlik és omladozik, addig egy új, színes, organikus, szerves világ nyílik, bontakozik. Aki érzi a változás szelét, és elég tisztán lát hozzá, hogy elhiggye, hogy ez valóság, annak most döntést kell hoznia: bátran kilép a most még viszonylagos kényelmet nyújtó, ám destruktív rendszer kereteiből, és elkezdi előkészíteni annak alternatíváját, egy tudatos, békés és természetbarát társadalmat, avagy folytatja fogyasztóként bioüzemanyag-vegetációját a rendszer gépezetében. Kétségtelenül kettéválik a tábor: a kishitű tömeg gyűlölködő csordaszellemének és a kizsákmányolás utolsókat harácsoló rendszerének eme kétségbeesett, őrjöngő, toporzékoló haláltánca közepette sokaknak már minden érzékük eltompult, hogy a természet gyengéd hívását meghallják. De akik még hallják a hívást, azok tudják, hogy páratlan tudati forradalom zajlik, és az évszázad végére a forradalom véget ér. Vagy megszüli önmagát az új ember, vagy átadja helyét egy másik, méltóbb fajnak. Harmadik lehetőség: nincs.
