Mint arra legutóbbi írásomban is utaltam, úgy vélem, hogy mindennapi kommunikációs gyakorlatunk alapját, annak minden általános benne hordozott konfliktus-kockázati tényezőivel együtt, egy széles körben, régről terjesztett-elterjedt szándékos félreértés szolgáltatja, amely mára, mint az egyik legmélyebb tudatalatti civilizációs konvekciónk vonult be a kollektív nyelvhasználatunkba. Ez a félreértés nem más, mint hogy a béke szükségszerű és elengedhetetlen alapfeltétele két tetszőleges fél között egyenlő kellene, hogy legyen az egyetértéssel, de legalábbis a kompromisszummal egy adott kérdést illetően. Ennek történelmi-társadalmi okait egy korábbi írásomban már részleteztem (http://nemcsakatehibad.blog.hu/2017/10/02/kapitalista_babel_elvek_rendszerek_torvenyek_es_eszmek). Tömören összefoglalva elég hozzá most annyi, hogy saját hiedelmeink, identitásképző hagyományaink univerzalitásába vetett hitünk funkciós-önbeigazoló készségének védelmében érzünk mégoly ellenállhatatlan, szinte ösztönös késztetést a mást valló fél véleményének legalábbis ellehetetlenítésére, ha éppenséggel nem is totális dekonstrukciójára. Ez a viselkedésforma a mai napig jelen van egyaránt kollektív és individuális szinteken, illetve leszivárgott a kommunikáció ősrétegei közé is, ahonnan szintén máig tartó, átható és meghatározó befolyást gyakorol szociális interakcióink alapmechanizmusaira. Hivatkozott cikkemben hosszasan elemeztem ennek a folyamatnak történelmi-gazdasági előzményeit, fordulópontjait, jelen cikkemben ezúttal következményeivel fogok foglalkozni.

Következménye tudniillik az előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül bekövetkező konfliktus, valamint a bekövetkezés pillanatától való félelem általános feszült, nyomasztó légköre. Ha ezen állításomon valaki meglepődik, mondván, hogy ő nem tapasztal ilyesmit, csak azért tehet így, mert szocializációja - mely általános mintának tekinthető a piac által egyre szélesedő körben uralt társadalmakban - ellenpélda híján tökéletesen normalizálta számára a kényszeres dominancia szociális morálját. Az empatikus érzék végzetes eltompulásával járó folyamat eredménye, hogy fogalmaink mára nem egymás megértését szolgáló kommunikációs eszközeink, hanem identitásunkat meghatározó alaphivatkozási pontjaink, s mint ilyenek, ezen fogalmi szinten azonosított és definiált, passzív identitásunk védelmének a kommunikációs gyakorlatban aktivizált funkcionális eszközei - hidak helyett fegyverek.

Pontosan ebből következik, hogy egy adott vita kimenetelének gyakran vagyunk hajlamosak egzisztenciális jelentőséget tulajdonítani - az érvelésbe (védekezésbe) önfenntartási ösztönünk is bekapcsolódik. A legtöbb embernek egy nézeteltérés során tudat alatt egészen konkrétan a megsemmisülés kockázata lebeg a szeme előtt, amihez képest az erőszakot sem feltétlenül mellőző verbális, szélsőséges esetekben akár fizikai konfrontáció, mint a megmenekülés ára, magától értetődően jutányosnak és kifizetődőnek tetszik. Ha elpusztítom azt, aki el akar pusztítani engem, mert én el akarom pusztítani őt, amiért ő el akar engem pusztítani, akkor életben maradok. Ez az egymásban tükröződő reflex a legeslegegyszerűbb támadó/védekező stratégiai logika, több ezer évnyi történelem szocializál minden egyes újabb és újabb ember-generációt ezen mechanizmus re- és reprodukciójára.

Nagyon kérem, vegyük észre, hogy az ár, amiről mindezidáig úgy ítéltük, hogy megéri a tévképzeteket, amire illuzorikus identitásunkat, individualitásunkat alapoztuk, nemsokára immár törleszthetetlenül hatalmas lesz! Kérem, vegyük észre, hogy mi magunk, emberek, mint a történelem foglyai kényszerítjük bele egymást önként abba a kényszerjátszmába, amiben pusztán csak a másság, legyen az bármilyen természetű, elég ok arra, hogy indulatot, félelmet, haragot, erőszakot, konfliktust okozzon! Vegyük észre, hogy a világban zajló globális folyamatok, az államok egymásnak keresztül-kasul való, immár követhetetlen és felfoghatatlan mértékű, virtuális eladósodása, a világgazdaság és a világpolitika sorozatos válságai, a globális természeti és humanitárius katasztrófák, háborúk, a vízhiány, a túlnépesedés, a brutális mértékű környezetszennyezés, a felmelegedés, minden irracionális tendencia, melyet a mértéket már hírből sem ismerő, hovatovább azt dogmatikusan tagadó piaci tőkefelhalmozás perverz és embertelenül öncélű mámora generál, motivál vagy okoz, mind-mind annak a jelei, hogy nem sokáig tagadhatjuk már le valódi, természetes identitásunkat! Nem sokáig adhat már felmentést a természet az embernek arra, hogy tévképzeteihez, felsőbbrendűségének tudatához, egyáltalán, bárkivel vagy bármivel szembeni, bármely típusú felsőbbrendűség beképzelt mentális koncepciójához viszonyítva határozza meg helyzetét akár individuális, akár kollektív szinten. A hierarchia képzete mesterségesen alkotott emberi koncepció. A természet nem ismer és nem ismer el uralkodót maga felett. A természetes táplálékláncban a ragadozó ugyanúgy függ a prédától, mint a préda a ragadozótól, mert a lánc megszakadása, bárhol is szakad meg, végső soron törvényszerűen visszahat rájuk is. Ezen természeti törvényi garancia tartja kordában a szaporulati, éghajlati és számtalan egyéb belső egyensúlyi tendenciák dinamikáit. A természetes dinamika kronologikus és ciklikus, csakis belső törvényeinek kiszolgáltatott, azonban belső törvényei őt magát formálják és szabályozzák, így a valóságban az a folytonos önazonosság állapotában nyilvánul meg. Csupán az embernek van ilyesféle elfajzott dominanciakényszere, nyilvánvalóan azért, mert képtelen uralkodni saját mértéktelen mohóságán.

Hogyha mi, emberek, egyéni szinten fel akarunk hagyni természetellenes és vállalhatatlanul destruktív, immár hajlammá ránkpenészedett mentális tévképzeteink továbbörökítésével a kollektívába, meg kell tanulnunk elengedni azt a tükröt, ami nyelvi fogalmaink felületén visszatükrözi vitapartnerünknek nézőpontunk kérlelhetetlen másságát, ahonnan őt saját magával szegezzük szembe, amennyiben közös fogalmainkat gyakran homlokegyenest ellentétesen értelmezzük. Ehhez az aktushoz szükségünk van arra az önazonosságra, amelyet - lévén természeti lények - a természetes önmagunkra hangolódás segítségével szerezhetünk meg. (Ennek módszertanát következő írásomban taglalom.) Ennek birtokában, ha már képesek leszünk vitapartnerünk nézőpontjának tükréből szemlélni saját fogalmainkat, az addig tompa empatikus érzék azonnal és automatikusan kiélesedik, tulajdonképpen csak azonosulnunk kell a tükörben azzal az önmagunkkal, akit közös fogalmaink mentén a másik fél mutat nekünk. Hogyha a tükörreflex, ami a fogalmi versengés játékszabályait érvényben tartja, megszűnik kölcsönösnek lenni, az egyet jelent a játszma végével, ezért épp elég, ha csak az egyik fél hajítja el az önmagunkkal való szembenézést megakadályozó tükrök egyikét.   

Ezen a ponton pedig, az empátia automatikus konszolidáló hatása révén, esély nyílhat arra, hogy feloldódjanak azok a feszültségek, amelyek a fogalmi azonosulásban - minthogy az önmagában is kiszolgáltatott, esetleges, ideiglenes és viszonylagos, voltaképpen semmis - a megsemmisüléstől való félelmeket generálják, mert a tanúbizonyságtétel a megértésről, a tiszteletmutatás pszichológiai erőhatásánál fogva kivezeti őket a dialógusból. Tudatos irányítással beemelhetjük helyükbe a konszenzus feltétlen szükségszerűsége kérdésének mérlegre helyezését a különböző nézőpontok kölcsönös elfogadására és tiszteletben tartására tett kísérlet mellé. Hiszen ha a felek nem saját fogalmaikat értelmezik egymás szavaiban, hanem egymás szavait közös fogalmaikban - azaz, ha nem védekezésre/támadásra használják azokat, hanem kommunikációra -, könnyedén belátható, hogy vesztenivaló nincs, és aggodalomra semmi racionális ok. Nem baj az, ha nem értünk egyet! Értsünk helyette kettőt! Ki akar csupán egyet érteni, ha kettőt is érthet?!?