Jelen dolgozatom egy társadalomtörténeti elemző tanulmány, melynek alapgondolatait Guy Debord szolgáltatta 'A spektákulum társadalma' című művében. Arra vállalkozom benne, hogy nagyvonalakban sorra véve az utóbbi közel kétszáz év európai társadalmai belső életének dinamikáit, fejlődését, mozgását, tendenciáit, rávilágítsak, hogy a ma ismert és többé-kevésbé a mai napig is uralkodó ideológiai irányzatok mennyiben, avagy mennyiben nem teljesítették be a hozzájuk a keletkezésük idején fűzött reményeket, milyen hatással vannak a mai napig bezárólag az európai/globális társadalmakra, milyen közös vonásokat mutatnak, és hogy milyen tanulságokkal szolgálhatnak a ma politikai öntudattal rendelkező, aktív embere számára.

Guy Debord arra hívja fel a figyelmet egy Marxot érintő kritikájában, hogy Marx történelemfelfogásában, az osztályharcok és a forradalmak történeti elemzése során szem elől tévesztette a tényt, hogy "a polgárság az egyetlen forradalmi osztály, amely valaha is győzedelmeskedett." Debord ennek a győzelemnek az előzményeit jóval korábbra vezeti vissza:

"(...)A polgárság a középkornak abban a szakaszában alakította ki a maga autonóm gazdasági hatalmát, amikor az állam a különböző hatalmak között addig fennálló stabil egyensúly feudális fragmentálódása következtében meggyöngült. A modern államról azonban - amely kezdetben a merkantilista rendszer révén támogatta a fejlődő polgárságot, majd később, a "laisser faire, laisser passer" idején tulajdonképpen a polgárság saját államává vált - végül kiderült: olyan hatalom hordozója, amely központi szerepet tölthet be a gazdasági folyamat tervszerű irányításában is." (87.)

A 19. századi polgári átalakulás Európában, hátszélként a francia forradalom vívmányaival tehát nem azért győzött, és döntötte meg az addigi államberendezkedési modellt, mert az elnyomást elszenvedő társadalmi osztály közös szenvedés-tapasztalatának és az igazságtalansággal szembeni kiállásának és szembehelyezkedésének kollektivizáló ereje révén, valamilyen magasabb erkölcsi vagy morális talapzatról elrugaszkodva felülkerekedett volna az elnyomó és kizsákmányoló abszolút hatalmakon, ahogyan az a klasszikus, romantikus forradalom-definíció leírása szerint zajlana. Szilárd, pragmatikus és racionális gazdasági alapja volt a "győzelemnek", ami tulajdonképpen szigorú értelemben véve még csak nem is volt győzelem, hiszen a definitíve valódi nemzeti/polgári forradalmi hullámnak elismert 1848-as európai felkeléseket kivétel nélkül mindenhol leverték az uralkodóházak.

A 19. század elejéig hegemonisztikusan működő, centralizált, dinasztikus folytonossági alapokon nyugvó állam ereje meggyengült, az univerzális tekintélyelvűség elvét felváltotta a szabadság, testvériség és egyenlőség hármas-eszméje. A szabad piaci versenyt meghirdető, önnön autonómiáját kikiáltó, tőkefelhalmozásba fogó polgárság az egyre több munkalehetőséget kínáló és egyre növekvő népességű városokban fokozatosan szélesítve a régi rendszeren ütött rést a társadalmi új-közép felé irányította át a gazdasági hatalmat. Az átmenet évtizedei alatt fokozatosan előtérbe került az addig kevésbé fontos szerepet játszó és ennél fogva jóval kevésbé artikulált osztályöntudat kérdése. Az eredendő társadalmi együvé tartozás természetes, belső kötőanyaga a rétegmozgások során erodálódott, szétmorzsolódott, a társadalmi együttélés feltételei és körülményei alapvető szinten változtak meg. A perifériákra szorult, a polgári új-középosztály gazdasági erejétől egyaránt függő állam és munkásság a társadalmon belüli hely- és szerepmeghatározó identifikáció elemi igényétől hajtva, a megváltozott körülményekhez ad hock alkalmazkodva "feltalálta" a nemzet (az állam koncepciója), valamint a szocializmus (kommunizmus; anarchizmus; stb. - a munkásság koncepciója) ideologikus eszméit, majd azokat szorosan, ösztönösen hozzákapcsolta elszeparált osztály-tapasztalatának ébredező tudatához, mintegy megtermékenyítő implantátumaként minden szerves és organikus történeti folytonosság hiányának. A feltörekvő polgárság osztálya nem szorult ilyesféle képzetalkotásokra/-társításokra, hiszen rendelkezésére állt az - egyébként a nemzeti és szocialista ideológiákkal szemben egyedüli nem-reakciós, szerves, első kézből kapott, vegytisztán eszmei jellegű - forradalmi liberalizmus készlettára, amelynek felhasználásával - felülve és kényelmesen elhelyezkedve a fél évszázados, elsöprő erejű liberális forradalmi hullám tarajára - a történelem tizedmásodpercei alatt felszabadította, majd ugyanazzal a lendülettel annektálta a gazdaság szektorát, létrehozva és egyben kisajátítva a "szabad" versenyt, a "szabad" piacot, a "szabad" vállalkozás jogát.

Természetesen súlyos tévedés lenne azonban azt állítani, hogy a nemzetállamiság (nacionalizmus) és a szocializmus, a politikai jobb és bal oldal e korai koncepciói teljes egészében az ember történelmen kívülről érkező "sugallatai", mintegy pusztán valamiféle szociál-darwinista, ösztönös túlélő-mechanizmus önkéntelen aktiválódásának végeredményei lennének. Történetesen mindhárom új osztály, a maga speciális szellemiségével a liberális szellemi vonulat rendkívül erős, kivonhatatlan hatása alatt állt és jött létre. Maga a nemzet-koncepció is 'Az emberi és polgári jogok nyilatkozatá'-nak III. pontjában kerül megfogalmazásra ("Minden szuverenitás elve természeténél fogva a nemzetben lakozik;..."). A különbség köztük, hogy míg a polgári középosztály közvetlenül, autonóm módon, önerejénél fogva, köztes kiváltó kényszer híján használta fel a francia forradalom adott eszméjét saját céljai érdekében (a testvériség és az egyenlőség hozzátartozó jelszavait gondosan mellőzve), addig a másik két ideológiai áramlat csak közvetve, a polgárság gazdasági erejének mindinkább erősödő és középre centralizáló tendenciáira való válaszképpen tette - ugyanazt!

A nemzetállami ideológia, történetének elnyomásra és társadalmi egyenlőtlenségre alapozott jellegénél fogva, a polgársághoz hasonlóan, az egyenlőség és a testvériség elveit mellőzve a szabadságeszmében ragadta meg narratívájának lényegi alapját. A polgárság individuális, pragmatikus, gazdasági-anyagi szabadságeszményétől eltérő módon azonban a nemzetállam autonómia-narratívájának attitűdje inkább a hatalom átmentése érdekében megalkotott politikai termék volt. (Itt zárójelben megint ki kell emelnem már fentebb is említett kiegészítésemet, miszerint a nemzet koncepciójának eredeti, 'Az emberi és polgári jogok nyilatkozata' szerint definiált formája nem összekeverendő azzal a kisajátított és megcsonkított formulával, amelyben csupán az egyik komponensét ragadják meg a hármas-eszme eredetileg egymást kiegyensúlyozó elemeinek, így társadalmi egyenlőség nélküli, a széles tömegek számára osztályokon átívelő testvéri, forradalmi életérzésben megnyilvánulni képtelen nemzeti autonómiát kiáltva ki, amellyel csupán a régi hatalmi struktúra szerveződik újra új köntösben.) Ezen új koncepciót az európai hatalmak a Bécsi kongresszuson (1814-'15) szentesítették, a nemzeti határok újrahúzásával és új szövetségi rendszerek kialakításával. Az uralkodó osztályok tehát kivédték az első forradalmi csapást, és képesek voltak a helyzetet ideiglenesen konszolidálni.

A szocialista ideológia alapvetően kettős természetű: egyfelől válaszreakció a kiépülő polgári kapitalista rendszer nyomán újonnan kialakuló munkásosztály részéről a tőkés kizsákmányolásra, amely felismeri elemi igényét a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására, másfelől reakció a reakcióra, amennyiben azon bizonyos kiépülő kapitalista rendszer nyomán ugyancsak újonnan felbukkanó nemzeti ideológia talajáról elrugaszkodva, ám határain átívelve összeköti a proletariátus új és igen népes osztályát, amelyet nem elvont eszmék, hanem a létminimum eléréséért vállalt, nagyon is mindennapi, küzdelmes bérmunkával járó szenvedés-tapasztalat kovácsolt egyetemes sorsközösséggé. Ilyen értelemben tehát tulajdonképpen egy személyben testesíti meg az ideologikus és absztrakt nemzet-koncepció két szélső, reflekítv pólusát. Egyrészt, mint a legkiszolgáltatottabb élettel járó körülmények elszenvedője van jelen a társadalomban, akit nem képzetek, elvek, absztraktumok mozgatnak, és biztosítanak neki viszonylag tág mozgásteret a rendszeren belül, hanem a mindennapi túlélésért folytatott küzdelem és nyomor taszítják kérlelhetetlenül a mindenkori jelenbe, és ítélik őt egyéni szinten az életben maradás küszöbén való stagnálásra. Másrészt, pontosan ez a közvetlen, absztrakciótól teljes egészében mentes, zsigeri tapasztalat az, ami túllép a mesterségesen megalkotott határokon, feltárja a rendszer valódi természetét, az új köntösbe öltöztetett, természetében azonban változatlan elnyomás gépezetét, és életre hívja a tényleges kollektivizmus, az internacionalizmus első gondolatcsíráját a világtörténelemben. A megcsonkított hármas-eszme okozta egyensúlyvesztés itt is tetten érhető, amennyiben a történelmi tapasztalat alapján szemmel láthatóan, annyi kudarcba, vagy épp egyenesen tragédiába fulladt kísérlet ellenére sem sikerült a gyakorlatban megvalósítani sem a nyomor és a kizsákmányolás rendszerének felszámolását, sem egy igazságosan és egyenlőség-elvi alapon szerveződő, nemzetek felett álló, egységes nemzetközi politikai-gazdasági közösséget. A feladat egyszerűen túl nagynak és összetettnek bizonyult. A forradalmi hármas-eszmékkel nem véletlenül született meg együtt a nemzet-koncepció. Nyilvánvalóan határt kellett szabni az eszmék együttes érvényesülét előfeltételező és lehetővé tevő területi egység maximumának, és erre a célra alkalmasnak bizonyult a kulturális rokonság ténye, tényezője. 

Világosan látszik tehát, miképpen tagolódott fel a 19. század eleji Európában, a nagy liberális forradalmi hullám idején az egységes forradalmi hármas-eszme az osztályok között: az uralkodó elit a szabadságeszmét ragadta meg, alapvetően politikai jellegű motivációra, a polgárság ugyancsak a szabadságeszmét emelte ki, azonban elsősorban gazdasági, gyakorlatilag egyenes fejlődéstörténeti folytonossági alapon, az alsóbb osztályok, a felszabadított jobbágyok, a majdani proletariátus pedig az egyenlőség és a testvériség eszményeit tűzték zászlójukra, praktikusan az egyenlőtlenség, a kizsákmányolás és a nyomor zsigeri tapasztalának nyomán. 

A marxi értelemben vett történelmi osztályharcok sorozatának modern formája, a proletariátus és a burzsoázia közötti küzdelem ezen társadalmi folyamatok eredményeképpen jöttek létre. Ezenközben a liberális polgári elit a nemzet, a nemzeti autonómia koncepciójában felismerte a kollektív, érzelmekre apelláló, a kulturális hasonlóság és összetartozás elvét hangsúlyozó új társadalmi tömegmozgalom lehetőségét. A napóleoni háborúk jól demonstrálták, milyen erőket tud megmozgatni ez az új, liberális szellemi attitűddel felduzzasztott nemzeti büszkeség és öntudat, és elkezdték megszervezni saját liberális, nemzeti, polgári forradalmaikat. A napóleoni invázió során a Franciaországban felgyűlt forradalmi energiák az egész kontinensen szétterjedtek, megalapozva az 'Emberi és polgári jogok nyilatkozatá'-nak szellemi expanzióját, és egyúttal elszórva a majdani 1848-as európai, polgári-liberális forradalmak magvait is, aminek eredményeképpen a polgárság, ha egyelőre még csak kis mértékben is, de az új alkotmányok és a parlamentarizmus elterjedése révén bekerült az állami döntéshozatalba. Ezzel új korszak kezdődött az európai társadalmak történetében, a polgári átalakulás első fejezete lezárult. A tömegek erejét felhasználva a polgárság politikai hatalomhoz jutott.

Politikai diskurzus azonban csupán a középosztály és a hagyományos uralkodó osztály között született, a polgárságot hatalomra segítő széles néptömegekről a polgárság felemelkedett vezetői hamar megfeledkeztek. Az átalakulás után, a század második felében, a liberális forradalmi hullám lehajló ágának időszakában a feltagolt hármas-eszme képviselői, az egymással szövetségre lépő tőkés polgárság és az arisztokrácia, valamint a nagy szocialista gondolkodók szellemi munkássága révén érvényesülő és szerveződő, idővel lassan osztályöntudatra ébresztett-ébredő alsóbb néposztályok a társadalom két pólusáról megkezdték az első világháborúhoz elvezető, a társadalmi piramison belül vertikálisan zajló hideg-polgárháborús jellegű előkészületeiket.

Tekintettel arra, hogy a kapitalista tőkefelhalmozáson alapuló piaci viszonyok eredendő jellegüknél fogva csak folyton növekvő pályán fenntarthatók, szükségszerű volt, hogy a tőkés hatalom képviselői idővel nagyobb szerepet kapjanak a hivatalos gazdasági-társadalmi hatalommegosztásban. Kezdetben, a forradalmakat követő békeidőkben a halmozódó tőkét még konstruktív, infrastrukturális és gazdasági, ipari fejlesztésekbe invesztálták, kvázi korai jóléti államokat hozva létre a középosztályig bezárólag, a munkásosztály módszeres kizsigerelésének és kirekesztésének eszközével. Abban a pillanatban azonban, amikor a megtermelt, rendelkezésre álló tőke mennyisége meghaladta azt a küszöböt, amelyen átlépve immár merő kvantitatív alapon nagyobb lett a tőke bárminemű felhasználhatósági potenciálja a konkrét befektetések racionális számánál, két út nyílt a tőkés elit számára a helyzet kezelésére: vagy juttatnak az alsóbb osztályoknak is az - eredetileg egyébként eleve általuk - megtermelt javakból, vagy további politikai hatalomszerzésre fordítják növekvő gazdasági erejüket. Abból, hogy a liberális "szentháromság"-ot alkotó eszmék közül ők csupán a szabadságra esküdtek fel, arra is kizárólag önérdekből, mintegy magától értetődik, hogy az utóbbi opciót választották. És már csak azért sem nyithatták volna meg a tőkecsapot a szalonból a pincébe, mert ezen általuk alkotott, növekedéskényszeres rendszer nyilvánvalóan mentális mintázattá ízesült a fejeikben, amik így maguk is szakadatlan, kényszeres felfelé növekedésre késztették viselőiket.

Az első világháborúig kialakultak, megszilárdultak a nemzetállami határok, és az országok, túl két rendkívül innovatív és termékeny ipari forradalmon, igen kedvező gazdasági feltételek mellett, a nemzeti eszmével csontig átitatott civil középosztály legeltökéltebb támogatását élvezve, készen álltak a vetélkedőre Európa vezető nagyhatalma címének elnyeréséért. Mindeközben a polgári-kapitalista tőkésosztály is felkészült hatalmának kiterjesztésére, és a kizsákmányolt, nyomorba taszított proletár néptömegek sem bírták továbbhalogatni a nagy szocialista világforradalmat. A szövetségi rendszerek, frontvonalak kirajzolódtak, egyaránt politikai illetve társadalmi szinten. Kitört a történelem eddig valaha volt legembertelenebb, legirracionálisabb, legpusztítóbb háborúja, két felvonásban, kis szünettel megszakítva.     

A háború mérlege a nemzeti eszme egyértelmű veresége, egyben a szocialista világforradalom bukása is. Utóbbinak oka, ahogy Debord világít rá a 'Spektákulum társadalmá'-ban: "(...)A II. Internacionálé szocialistáinak részvétele a politikai-gazdasági küzdelemben meglehetősen konkrét volt ugyan, ám mélyen kritikátlan. A forradalmi illúzió nevében vállaltan reformista gyakorlatot folytattak. Elkerülhetetlen volt hát, hogy a forradalmi ideológia éppen azoknak a sikerén fusson zátonyra, akik hordozták. A parlamenti képviselők és az újságírók mozgalmon belüli megkülönböztetésével arra biztatta ezeket az amúgy is a polgári értelmiség köréből verbuválódott embereket, hogy tovább folytassák polgári életmódjukat, a szakszervezeti bürokrácia pedig még az ipari munkásmozgalomból, munkás háttérrel érkezőket is munkaerő-ügynökökké tette, akik a portékájukat úgy adták-vették, mint bármely más árucikket.(...)" (96.) Mindazonáltal a kapitalizálódott szocializmus, mint a burzsoá hatalommal lepaktáló szociáldemokrácia inverze a másik oldalon is tetten érhető a "nemzetiszocializmus" szemléletes képalkotmányában, amiből kitűnhet, hogy a különválasztott és különlétükben eleve bukásra ítélt hármas-eszmei elemek az első világháború utáni kudarcélményt követően tettek egy kísérletet az egyesülésre, azonban az egyesítés végrehajtóinak célja és a végrehajtás módja tökéletesen ellentétes volt az eszmék eredendő szellemiségével, így a restaurációs kísérlet csak még nagyobb tragédiába torkollott. 

Sztálin már egy végtelenül centralizált, tervgazdálkodásban nagyon rövid idő alatt iparosított, győztes-elnyomó diktátorként került ki a második világháborúból, annak a háborúnak a második felvonásából, amibe harminc évvel korábban elődje, II. Miklós cár lépett be, mint egy feudális állam abszolutista/monarchista uralkodója. Az ENSZ megalakulása, majd a tárgyalások megkezdése az európai nemzetek egyesüléséről és az Európai Unió megalakításáról jól mutatják, milyen mértékben veszítette el reputációját és jelentőségét a nemzeteszmeiség. 

A két háború egyértelmű nyertese pontosan az a kapitalista polgári elit, amelyik csendben, a háttérből szolgálta ki a háború gépezetét. A hadiipar soha nem látott mértékű állami támogatása révén a robbanásszerű technológiai fejlődés eszköztárával felvértezve, a háborúban egytől egyig meggyengült államok fölé kerekedve, a vesztesek jóvátételi díjaiból magát megszedve létrejött a szövetséges hatalmak internacionális nyugati kapitalista gazdasági uniója és az állami korlátozásoktól mindinkább mentes, autonóm szabad piac intézménye.

A háborúk utáni hidegháborús időszakban tehát egymással szemben egy formális államkapitalista proletárdiktatúra (kapitalista jellegét a kereskedelmi monopólium tulajdonlási jogának kisajátítása szolgáltatja, amellyel lefedi és koordinálja a teljes piaci működés összes feltételét, mintegy egyedüli szereplőként a kínálat oldalán), illetve egy informális piackapitalista elitdiktatúra állt. Hasonlóság közöttük szupranacionális jellegük. A nyugati típusú kapitalizmusnak a látszólag demokratikus arculatát az adja, hogy egy közvetítő szerven, jelesül a mindenkori államon keresztül gyakorolja abszolút osztályuralmát az osztályok felett, amely a tömegek természetes szabadságigényének illuzorikus kielégítése jegyében vesz fel - most még - magára demokratikusnak tetsző jegyeket.

A Szovjetunió felbomlásával immár minden akadály elhárult a globális piac gyarmatosítása elől. A kétszáz évvel korábbi, korakapitalista elődök ennek a történelmi lehetőségnek a vízióját pillantották meg a forradalom igézetében. Az övék és utódaik sikere abban állt, hogy sosem álltak fel a reálpolitika színpadára, azt mindvégig meghagyták az általuk kettéválasztott, polarizált, egymással élesen szembeállított politikai elit, illetve a proletariátus játszóterének. Meglátásom szerint ez lehet az egyik magyarázata annak a manapság egyre többet taglalt és vizsgált jelenségnek, hogy a 20. század második felében miképp tudhatott a neoliberális gazdasági, politikai és "szellemi" (fogyasztói) áramlat olyan lappangó módon, mintegy fantomszerűen, a háttérből irányítva megmaradni oly hosszú évtizedeken keresztül az állampolgári tudat küszöbe alatt, mint anonim, ismeretlenségében és tettenérhetetlenségében sérthetetlen és minősíthetetlen, alternatívától eképp természeténél fogva mentes, hegemón társadalomszervezési modell fennállni, működni és virágozni: habár a kezdetektől pragmatikus gazdasági célokra használták fel, és sosem emelték fel fogantatása pillanatainak magasságába, mégis, a 19. század eleji európai polgárság, a majdani neoliberális, államok és nemzetek felett álló, globális nagytőkés hatalom egyik első generációs letéteményese részesült a legközvetlenebb forrásból a forradalmi szabadság tisztán eszmei szubsztanciájának oltalmából. Felismerte, megragadta és egyesítette a szabadság forradalmi ideájában rejlő egyetemesség erejét a szeme előtt felvillanó történelmi lehetőség képzetével, majd ezen egyesítmény égisze alatt megkezdte történelmi pályafutását szívében a véget nem érő gazdasági növekedés ígéretével a megdicsőülés felé. A növekedés érdekében felhasznált eszközök és módszerek minduntalan a szabadságeszmének eme fellebezhetetlen és minden hozzá való viszonyában alkategóriába eső erkölcsi vagy polgári törvény érvénye alól felmentő patrónusa által önkéntelenül védelmezett, pártfogolt és szentesített eszközök és módszerek maradhattak a tőkehalmozás készlettárában, és ezt épp a polgári új-középosztály alkategóriás jellegű, pusztán pragmatikus és praktikus működése és tevékenysége garantálta saját maga számára, amennyiben eleve semmiben sem kívánták meghaladni avagy legalább megközelíteni a szabadságeszme - még hármas-eszmei természetéből kiragadott csökevényében is magában hordozott - eredendő magasságait, csupán mint elévülhetetlen és természeténél fogva pártatlan, nem-minősítő, metamorális elemi entitás használtak fel és ki, propagandikus jelszóvá és gazdasági programmá degradált formájában. Mindazonáltal ahhoz, hogy aztán ez a program ilyen karriert futhatott be, kellett persze az is, hogy - néhány kudarcba fulladt kísérlettől eltekintve - semmilyen egyéb irányból sem érkezett ezt a pragmatizmust meghaladó, átfogóbb, antropomorfabb szemléletű kezdeményezés.

A hatalom látszólagos megközelíthetetlensége, társadalomból kiszakadt különlétének benyomása, a politikával szemben tanúsított apátia a tömegek részéről ezzel a jelenséggel magyarázható. Államellenes tüntetéssel, lázongással a problémák orvosolhatatlanok, mert a legtöbb, ami ezekkel az eszközökkel elérhető, az az aktuális államrend leváltása, amit egy új követ egy azonos rendszerben. Ilyenformán a társadalom túlnyomó többsége permanens kirekesztettségben él a mindennapi életét meghatározó döntések területeiről. Tökéletesen tükrözi az ebből fakadó feszültségek növekvő jelenlétét az egész nyugaton terjedő, '30-as éveket - meglehetősen karikaturisztikusan, ám épp ettől oly kétségbeejtően - felidéző, 21. századi jobboldali neopopulizmus sikere. Egy forradalom sem jelentene megoldást, mert tekintettel arra, hogy a valódi ellenfél ma voltaképpen egy globális nemzetközi államközösség jogi és törvényi rendszereinek rendkívül bonyolult apparátusa által fedett, végtelenül összetett gazdasági kapcsolatrendszerek által strukturált bürokratikus hálózat, az egyetlen adekvát és potenciálisan sikeres forradalmi válaszmegmozdulás egy individuális szinten egytől egyig reflexív, elemző- és átvilágítókészséggel bíró, kollektív szinten pedig valós és egységes politikai öntudattal rendelkező, egyidejű, globális tömegforradalom lenne, márpedig a történelmi példa már bebizonyította, hogy egy ilyen léptékű akció infrastrukturálisan gyakorlatilag koordinálhatatlan, és igen rövid záros határidőn belül egész egyszerűen összeomlik a számbeli individuális teher súlya alatt. Ezenfelül azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a reális történelmi folyamatokban a forradalmak rövid vagy középtávon legfeljebb bizonyos érdekcsoportok felemelkedését segítették elő, hosszú távon pedig, a felemelkedett érdekcsoportok hatalomszerzését követően önmagukat  reprodukálják, amikor is a tömeg újra és újra a hatalom újdonsült birtokosai ellen fordul - mint arra bizonyos értelemben már Marx is rávilágított, ő azonban még lehetségesnek vélte a proletárforradalom történelmet meghaladó, az emberiséget abból kivezető győzelmét. 

A marxi osztályharc-elmélet azonban már Debord értelmezésében is kontraproduktív: "A proletárforradalom tudományos védelmének minden elméleti elégtelensége, mind tartalmát, mind formális kifejtését illetően, arra vezethető vissza, hogy a proletariátust a burzsoáziával azonosítja, a forradalmi haszonszerzés szempontjából." (86.)

Egy másik helyen Debord így ír: "(...)A proletariátus maga csakis akkor válhat hatalommá, ha a tudatosság osztályává lesz. (...) Nem segítheti az ideológia, amely a részleges célokat általánosnak állítja be, mert a proletariátus hatalma semmi részleges valóságot nem tarthat meg valóban sajátjaként." (88.)

Debord Marx tudományos alapú forradalmi utópiáját erkölcsi tartalommal felruházva úgy vélte, kiküszöbölhető a szociáldemokrácia és az állam között köttetett 1916-os paktumhoz hasonló történelmi árulás kockázata, és a forradalom önnön igazság-tudatának saját erejénél fogva terjedhet szét a világban. Debord köre és az egyéb európai anarchista testvérközösségek az 1968-as mozgalmak idején meg is próbálkoztak ennek a forradalomnak a kiszélesítésével, azonban figyelembe véve azt, hogy a létező "kommunizmus"-ból kiábrándult anarchizmus természeténél fogva nem rendelkezik programmal, csupán a tagadás intézményét ismeri, a kezdeti sikerek után, a konstruktivitás szükségének pillanatában ezek a kezdeményezések rendre kudarcba fulladtak. A kapitalista vezetés mindazonáltal nem mulaszotta el válaszképpen a megtorlás eszközét sajátos módon alkalmazva az addigi hivatalos, viszonylag nyíltabb piacú, klasszikus liberális, jóléti társadalmi puhadiktatúrát a '70-es években felváltani a keményvonalas neoliberális diktatúrával, melyen fordulat lényege "az esélyteremtő állami újraelosztás lebontása a beavatkozás nélküli piac állítólagos magasabb hatékonyságára hivatkozva." (Pogátsa Zoltán)

Én azonban úgy vélem, amint azt fentebb részleteztem, hogy sem a forradalom intézménye, sem bármilyen típusú tömeges megmozdulás nem képes hatékonyan, konstruktívan, eredményesen fellépni a társadalmi igazságtalanságokkal szemben, és ez a mai korban még fokozattabban igaz. A neoliberalizmus diktatúrája ma abban áll, hogy a szabad döntés jogával kecsegtet, de előre meghatározott keretek közül adott csupán a választás lehetősége. Abban áll, hogy úgy formálja a közízlést, hogy közben nem áll kapcsolatban és nem folytat dialógust azzal a fogyasztó társadalommal, amelyik javaiból meghatározott keretek között élni kénytelen. Abban áll, hogy "(...)a világgazdaság leggazdagabb államára (mind a négy becslési technika értelmében: Luxemburgra) a nemzeti jövedelem világátlagának hat-tízszerese jut, míg a világ legszegényebb gazdaságaiban az egy főre jutó átlagjövedelem a becslési módszertől függően mindössze az egytizennegyed-egyötvenketted részét, azaz kettő-hét százalékát teszi ki a világátlagnak. Másként fogalmazva, az Atlas-módszerrel számított bruttó nemzeti termékben (GNI/cap) a világ leggazdagabb államai 420-szor akkora átlagjövedelmet (!) biztosítanak polgáraiknak, mint a legszegényebbek.(...)" (Böröcz József), és ennek az ordító társadalmi egyenlőtlenségnek a mértékén láthatóan esze ágában sincsen enyhíteni. Abban áll, hogy olyan fegyverkereskedelmet folytat maga által szított és fenntartott nemzetközi fegyveres konfliktusokban, amely egyébként minden tekintetben ellentétes a globális piaci tendenciákkal, tekintve, hogy "2010 óta a világ GDP-jének több, mint a fele határon túli tranzakciókban realizálódik, magyarul a világ globalizációs rátája átlépte a 0,51%-ot. Innentől kezdve azt kell mondani, hogy nem az a helyzet, hogy nemzeti gazdaságok vannak, amelyek egyébként összekapcsolódnak, hanem alapvetően globális gazdaság van, amelynek különböző helyi alrendszerei vannak." (Böröcz József), márpedig tény, hogy ma elmondható, hogy "(...)míg a háború ára emelkedett, a belőle fakadó haszon csökkent. A történelem nagy részében az államok meggazdagodhattak ellenséges területek kifosztása vagy bekebelezése által. A vagyon zömét földek, állatok, rabszolgák és arany tették ki, így elég könnyű volt elrabolni vagy elfoglalni. Manapság a vagyont főként az emberi tőke, a technikai szaktudás, és olyan összetett szocioökonómiai struktúrák jelentik, mint a bankok. Következésképpen nehéz csak úgy elvinni, vagy egy területhez csatolni." (Yuval Noah Harari). Leegyszerűsítve tehát a lényeg, hogy míg a háborúból és a fegyverkereskedelemből, azaz az iparosított erőszakból származó tőke értéke folyamatosan csökken, addig az ennek ellenére is forszírozott, sajnos még mindig hatalmas haszonnal járó háborúipar az aktuális globális piaci igények szerint éppen emelkedő értékű emberi tőkét és fogyasztói piacot aknázza alá, következésképp az autoriter neoliberális vezetés a nyers profitszerzés érdekében nem átall ellentmondani még saját rendszerén belüli, racionális, immár jelen idejű tendenciáinak sem. S továbbá, nem utolsó sorban abban áll, hogy teszi mindezt a szabadság és a demokrácia védelmének nevében.      

Röviden összefoglalva, a neoliberális diktatúra lényege abban áll, hogy velejéig önző, kirekesztő és igazságtalan. Hazugságot állít, és igaznak nevezi, ezzel mélységes értékválságot, a társadalmon belüli realitásérzék elvesztését, totális relativizmust idézve elő az egyész nyugati világban.

Minderre reflektálva, és tovább egy percig sem hajlandóként elviselni a kialakult helyzetet, megoldásjavaslataim, egyben mozgalmam ezúton deklarált céljai a következők:

- közösségszervezés; közösségi találkozók alkalmával a nyelvbe és minden társadalmi kommunikációs térbe beépült dominancia-fetisiszta elemek kidolgozott gyakorlatok általi módszeres leépítése

- a nyelv tehermentesítése (lásd: http://nemcsakatehibad.blog.hu/2017/09/23/gyakorlati_objektivizacio) által felszabadult kommunikációs térben felszámolni a fogalmak közötti hagyományos ellentmondásokat, újraértelmezni a verbalitás szerepét a kommunikációban

- a megtanult és begyakorolt, kipróbált kommunikációs módszerek alkalmazásával (lásd pl.: http://nemcsakatehibad.blog.hu/tags/m%C3%B3dszertan) 0-ra redukálni a vélemények közötti ellentmondások, a kényszeres és beidegződött hierarchikus felfogás okozta konfliktusok kockázatát; a közösségen belül bevezetni A vélemény potenciális érvényességét illető elévülhetetlen alapvélelmet, mint alapvető és mindenki részéről mindenki felé elismert új alapjogot  

- ebben az új, egyenlőség-elvi kommunikációs közegben egyesíteni a hagyományos politikai jobb és baloldal között mesterségesen kettéválasztott ideológiai teret, restaurálva a mára szándékosan, és immár tökéletesen félremagyarázott liberális szellemi hagyaték reputációját

- mindenkori szabad be- és kilépési lehetőség mellett, a belépésről való döntés meghozatalával egy időben automatikusan és önként elfogadott, és azt követően a közös gyakorlatok során kötelező érvénnyel elsajátított, meghatározott kommunikációs szabályok által kontrollált új nyelvi közegben, egyenlőségelvi alapon működő közös döntéshozatali szerv által koordinált keretek között kikiáltani a Metareális Materialista Szellemi Testvérközösség megalakulását

A Metareális Materialista Szellemi Testvérközösség pontos strukturális felépítését és formáját a kikiáltásig közösen, a mozgalom kezdeményezőjeként eleinte általam lefektetett alapokon, azonban idővel, a belépéstől számított pillanattól egyenlő kezdeményező félként kezelt tagság közreműködésével alakítjuk ki.

Alapítóként, azaz első tagként nyíltan vállalom a véleményemet, miszerint az erkölcs, az egymás iránt mutatott tisztelet, alázat, türelem, koncentrált figyelem nem csupán valamilyen szabadon választható, emberen felül álló morális opció, hanem egy magasabb rendű realitás, egy metarealitás, aminek eléréséhez megvannak a nagyon is materiális, praktikus eszközeink, már ha közös erővel megteremtjük őket. Vallom, hogy ezek a tulajdonságok nem velünk született adottságok, hanem tanulható készségek. Vállalom, hogy ezen készségek kifejlesztésének módszertanát megalapozom, amíg a tagság be nem kapcsolódik a konstruktív munkafolyamatokba.

Hosszú távú célom egy új vitakultúra, a fenntarthatóság gyakorlati szemléletének meghonosítása Magyarországon. Ehhez idővel, szakemberek bevonásával különféle szakmai, szociológiai, kulturális, szakpolitikai programokat alkotni. Új, aktív, felelős és egységes értelmiségi osztályöntudatra ébreszteni a magyar tudományos, művész- és egyéb kulturális közegek jobbára most még meglehetősen elszeparált, elszigetelt, erőtlen közösségeit. Felszámolni a hagyományos magyar társadalmi elégedetlenséget, ellenségeskedést. Megteremteni az aktív szerepvállalásban rejlő pozitív jövőkép jelenét.

Végső soron a régi, destruktív mentális előképektől és beidegződésektől megtisztított, környezettudatos, "újrahasznosított" intellektusokra apellálok, akik a szabad és félelemmentes véleménnyilvánítás és a szabad gondolat elkövetkező generációit készítik ma elő.

Aki hívást érez, nagy szeretettel várom erre a hosszú, szép utazásra!

Baqais Ádám, Metareális Materialista Mozgalom

Források:

- Guy Debord: A spektákulum társadalma

- Yuval Noah Harari: Sapiens

- http://www.eszmelet.hu/borocz_jozsef-gondolatkiserlet-a-globalis-elosztasrol-polan/

- http://ujegyenloseg.hu/mi-a-neoliberalizmus-1-resz-a-neoliberalizmus-eredete/

- http://mek.oszk.hu/02000/02003/html/nter1820.htm

- http://thinkingandrioting.blogger.hu/cimke/1968%20%C3%A9s%20az%20anarchizmus

- https://www.youtube.com/watch?v=BS1uyU2EOPE